Írónak lenni

 

Mikor gyermek voltam álmodoztam,
Olvastam, és írogattam.
Verset, mesét, költeményt,
Novellát és kisregényt.

Aztán az évek tova szálltak,
De az álmok újra megtaláltak.
Kopogtattak, motoszkáltak,
Néha megint elhallgattak.

A fiók és az elme egyre telt,
Csak a bátorság nem felelt.
Önbizalom? Ó, mi az?
Ha érte nyúltam, elszaladt.

Aztán jött az áttörés,
Egy mesényi meglepetés,
A kis család meg biztatott,
"A különdíjat okkal kapod."

Merengtem, és ábrándoztam,
Újra bátran álmodoztam.
Próbáljam meg? Miért ne?
Talán még sikeres is lenne.

Született hát egy döntés,
Mihelyst jött a felismerés,
És én újra írni kezdtem,
De ezúttal hosszan, regényben.

Gyűltek a szavak és az oldalak,
A történet egyre csak dagadt.
Most már író vagyok? Kérdezem.
Mindig is az voltál. Felelem.

Száz szavas - Sóhaj

Körbeültük az asztalt. Láttam, ahogy velem szemközt a legkisebb húgom minden dörrenés hatására összerezzen. Fejemben gondolatok cikáztak. Elképzeltem, milyen ember válhatott volna belőle. Mindig imádta a zenét. Talán, ha egy másik időbe születik az a csodálatos énekhang, melyet nagyapám mindig a hajnali pacsirtához hasonlított, mindenkihez eljuthatna. Ám őt ide pottyantotta a sors és mind tudtuk, hogy mi vár a családunkra.
Anyám rászorított a kezemre, amikor megrepedt az ajtó. A húgomra mosolyogtam. Minden erőmet beleadtam ebbe az egyetlen mozdulatba, hogy elrejtsem a mögötte feszülő félelmet.
Az ajtó megadta magát.
Négyen voltak.
Pontosan céloztak, de én az utolsó sóhajommal is mosolyogtam rá.

Hívószó: sóhaj