A szóbeszéd úgy tartja, hogy minden ember
életében van egy olyan szám, ami köré fontos pillanatok fonódnak. Egy szám, ami
újra és újra felbukkan, amitől nem tudsz szabadulni. Talán a születésed dátuma,
talán teljesen független mindentől és az is lehetséges, hogy csak bemeséled
magadnak, ahogyan a babonáknál, amikor csak azért is keresik a nem létező
összefüggést, mert így könnyebb megmagyarázni a történteket. Sosem voltam
babonás alkat, de aztán kezdetüket vették az egymást követő újabb és újabb
események, melyeket bármennyire is akartam egy idő után nem tudtam figyelmen
kívül hagyni.
Először ott volt az a húsz éves lány, aki flörtölni
kezdett velem, annak ellenére, hogy a terhes feleségem kint ült a teraszon, és várta
hogy vigyem neki a jól megérdemelt kávét, ami talán egy kicsit felébreszti.
Talán csak azért tette, mert mindenkivel kedves, mert ez a munkája, de a végén
egyértelművé vált, hogy nem így van, hiszen a számlán ott volt a neve, a
telefonszáma, sőt még érthetetlen módon a közösségi oldalon lévő elérhetőségét
is megadta. Onnan tudom, hány éves. Gyarló az ember, azért mégis csak
rákerestem, persze titokban, de fel nem hívtam. Ilyenkor vajon büntudatot kell
érezni, vagy bárki megtette volna a helyemben? Szó se róla imponáló, hiszen fiatal
de ki tudja hányaknak adta már meg így a számát és a nevét.
Aztán ott volt az a végtelennek tűnő húsz
perc, amíg vártam. Vártam a kórházban, miután Josephinet bevitték az erősödő
fájások miatt, amikor én nem mehettem be vele. Végtelennek tűnt, de most hogy
visszagondolok tudom, csupán húsz perc telt el. Akaratlanul ránéztem az órára,
amikor közölték, hogy komplikációk léptek fel és a műtőbe nem mehetek. Pont
akkor ütötte el az egészet, csak azért tudom, a halk kattanás befurakodott
vértől döbörgő fülembe. Húsz végeláthatatlan perc, amikor nem tudod ülj, vagy
állj, de azt tudod egyiktől se lesz jobb, vagy könnyebb. És a halál beállta ott
van a jegyzőkönyvben, csak hetekkel később voltam képes egyáltalán belenézni és
csak hónapokkal később tudatosult bennem az a húsz perc, mint ahogyan az is,
hogy a fiam mindössze húsz órán át maradt életben és én még csak meg se
látogattam. Talán azért adta fel. Létezik ilyen egyáltalán? Egy csecsemő, aki
még semmit sem ért a világból és szinte semmit sem tapasztal, hiszen azt a
kevéske kis életét is inkubátorban tölti feladja? Talán nem fogott fel semmit
az egészből, egyszerűen csak nem bírta a szervezete a korai érkezést, a
megpróbáltatásokat, vagy az anyja elvesztését.
Mindezek után talán nem is olyan meglepő,
ha miután az anyám már a huszadik üzenetet hagyta a telefonomon, egyszerűen
kihajítottam az ablakon. Vannak pillanatok, amikor nem segít, ha beszélned kell
valakivel, amikor nem javít a helyzeteden az ég világon semmi. Talán csak az
idő, no de mi van, ha húsz év kell hozzá, hogy képes legyek tovább lépni? Talán
a húsz éves pultoslány segíthetne, talán... annak lenne értelme. Nem tűnt
komolynak, nem kérdezne, csak feledtetné velem azt, ami történt, az egész
életemet, mindent. Hiába mondják, hogy nem csak a húsz éveseké a világ, mégis
úgy érzem ha újra annyi lennék talán másképp tennék dolgokat, de elmúltam
harminc, már nem változtathatok és nem tudom elég erős vagyok-e tovább lépni.
***
– Huszadikán még van pár szabad hely, mit
szólnál, ha megnéznénk? Szerintem jól hangzik, még soha sem ültem léghajón!
– Turisztikai ballon, az nem ugyanaz, mint
a léghajó.
– Lehetnél egy kicsit lelkesebb is, te
akartál kimozdulni, akkor mozduljunk ki. Legalább történne valami, hetek óta
nem mentünk sehová. Most már mást is látni akarok, mint az ágyadat. Van rá
pénzed nem?
Ne kezdj egy húsz évessel, főleg ne egy
olyannal, aki követelőzik, aki ezt akar, aki azt akar, aki egy idő után nem
elfeledteti a problémákat, hanem újakat generál és persze unatkozni kezd, ha
nem pörög eléggé az élete. Unatkozni... igaza van, mindig is szerettem utazni,
szerettem a változatosságot, de mióta az eszemet tudom mindezt Josephinnel
tettem, hiszen még szinte gyerekként ismertem meg. Már a szüleink is barátok voltak,
sok-sok közös nyaralás volt a hátunk mögött.
– Nem akarok elutazni. – feletem sóhajtva.
– Nem is kell, itt lesz a városban, a
város szélén pontosabban, maximum húsz perc kocsival a tisztás, ahonann
felszáll. Ha nem jössz velem, megyek egyedül, vagy viszek valakit helyetted,
csak fizesd ki.
Hátradőlve szorítom a fejemre a párnát és
már csak azt hallom, ahogy csapódik az ajtó. Persze nem lepődöm meg, hogy a
tárcám már nincs az asztalon, amikor felnézek. Lehet, hogy jobb is így, ha
elfoglalja magát, ha elmegy a ballonnal kicsit kiengedni a gőzt, este pedig
jobb kedvvel feledteti el velem azt, amit el akarok felejteni... nagyjából
mindent. Veszek egy üveg jó ír whiskeyt és addig eliszogatom. Mikor is van
huszadika? Két nap, annyit kibírok, talán estére haza se jön, nem kell
hallgatnom a fecsegését és az enyém a saját laptopom is, amin állandóan függ,
böngészget, mindenféléket megoszt, mintha csak arról szólna az élet, hogy
milyennek látnak minket mások. Baromság! Úgy se azt írja ki, ami ténylegesen
történik, csak a jót és a szépet, hogy mások irigykedjenek rá. Milyen
szánalmasan felületes élet ez.
– Uram, kérem dobja el a kést és engedje
el nőt, akkor nem lesz semmi baj!
Oh hát persze, vajon van olyan, aki ezt
elhiszi nekik? Amikor rendőrségi szirénával vijjog melletted egy helikopter
akkor biztos, hogy nem lesz majd minden rendben, ezt ők sem gondolhatják, hogy
elhiszem.
– Jajj mucus, hát az a baj, hogy végül nem
veled jöttem? Végül is most itt vagy igaz?
Neki sem válaszolok, főleg mert erre mégis
mit mondhatnék? Ez nem puszta sértődés, már eldöntöttem, hogy mit akarok, véget
akarok vetni ennek az egésznek és ez így lesz a legegyszerűbb. Az egész világ
olyan irányba megy, ami úgy sem alkalmas az életre, akkor pedig miért
folytassuk ezt tovább? Csak ők még nem tudják, az a húsz ember, akik rajtam
kívül itt vannak, nekik még nincs róla fogalmuk, hogy értelmetlen és felesleges
életet élnek egy értelemtlen és felesleges világban. Talán majd az utolsó
pillanatban rájönnek és hálásak lesznek nekem, hogy megszabadítom őket attól,
ami rájuk vár. Szenvedéstől, kíntól, csalódástól és fájdalomtól. Mégis kinek
van erre szüksége? Amelyikük még nem tapasztalta meg, hát majd megfogja, így
legalább gyorsan vége lesz, hiszen amikor kifogy a hajtóanyag lezuhanunk és egy
pillanat alatt megszűnik minden.
Szótlanul figyelem, ahogyan a helikopter
eltávolodik tőlünk. Berlin egészen szép innen a magasból. A távolban a nap
lassan a horizont alá bukik majd, festői a táj, hát nem szép utolsó pillanatok
ezek? A szél az, ami túlságosan nagy, kész csoda, hogy kapaszkodás nélkül sem
esem el. A hátam a kosárnak vetve, ahogyan az életem újabb megrontojának a
derekához szorítom a kést. Reszket, hiszen a levegő is lehűlt és fél is, de
majd ő is rájön, hogy ez a felületes élet, amit él úgy se jó semmire.
- Már nincs sok hátra... talán csak húsz
perc és vége, türelem...
Halkan suttogok csak a fülébe, amire
persze az első reakció a hangos szinte visítással egyenértékű sírás. Meg se
rezzenek tőle. Többen is rimánkodnak a közelben, hogy nem akarnak meghalni, van
akinél telefont látok feltűnni, ahogyan a rokonaikat hívják, vagy talán a barátaikat,
szerelmüket... kit érdekel? Én csak várok, higgadtan és türelmesen, amíg lassan
el nem fogy az üzemanyag. Hiába kérdezik, hogy miért csinálom, hogy miért pont
ők, hiába könyörögnek és kérlelnek. Olyan vagyok, mint a szikár fa a
szélviharban. Végülis minket is dobál a szél, de én meg se rezzenek. Gyors
lesz. Hirtelen. Így az igazi.
Újabb sikítás csap a fülembe, amikor a
ballon megremeg. Mintha ő is félne attól, hogy gyorsabb tepmóval fog földet
érni, mint kellene. A park felett járunk, tökéletes. Figyelem a lenyugvó napot,
amikor újabb sikítás következik, ahogyan ereszkedni kezdünk. Először csak
lassan, szépen lengedezve, mint a tollpihe, aztán gyorsulunk. Mintha még a szél
is utat adna nekünk, csendesedik, békésen nézi végig, ahogyan a ballon egyre gyorsul.
Némelyek kapaszkodnak körülöttem, bár nem értem minek, más sikít és sír, akad
aki imádkozik. Mégis kihez? Ha bárki segítene odafent már megtette volna.
Megakad a tekintetem az idős házaspáron, akik csendes beletörődéssel
kapaszokdnak egymásba. Elmosolyodom. A házak között elveszítem a tekintetem
elől a lenyugvó napot, a helyét az épületek alkonyi sziluettje veszi át a park
füvén. Hamarosan vége, csend lesz, végtelen csend és béke.
A halk, ütemes pittyegés furakszik be
először a tudatomba. Fehér plafont látok, ahogyan kezd derengeni előttem
valami, majd egy fej, egy komoly szemüveges férfi gondterhelt arca. Hunyorgok a
fény miatt, ami szinte szó szerint fájdalmat okoz, vagy nem is a szemem fáj?
Zúg a fejem, de lassan múlni kezd a kép, ahogyan a világ kezd újra kerek
egésszé összeállni és lassan én is újra megtalálom benne a helyemet. Már nem
csak a szemüveges férfi szája mozog, hanem a hangját is hallani vélem, bár a
hangok nem állnak össze azonnal szavakká, csak szépen lassacskán.
– Jól van apuka, most már ideje felkelni.
Szépen beütötte a fejét. Láttam már ájulást szülés közben, de ön kiemelkedően
egyedi piruettel dobta el magát.
Mosolyog, én pedig próbálom felfogni, hogy
hol is vagyok és mi történt. Végre már nem csak a férfi arcát látom és nem csak
a plafont. Kezd minden más is derengeni körülöttem, újabb hangok szűrődnek be,
melyeket az elmém végre el tud választani egymástól. Sírás, egyértelműen
gyereksírás és egy ismerős hang a nevemet rebegi csendesen. Felpattanok, az
orvos kapja el a karomat, így csak megtántorodom, de sikerül állva maradnom.
Josephine fárdt, látszik rajta, de ott fekszik, a mellkasán a mostanra
elcsendesedett fiunk békésen piheg, le-lecsukódik a szeme. Elképedek, aztán
elmosolyodom. A sóhajjal együtt hatalmas kőgörgeteg zúdul le sajgó szívemről.
Összeszorítom a szememet, ahogyan újra szédülés környékez, de összeszedem
magamat megkapaszkodva a kis szekrényben, ami az ágy mellett áll. Egy
pillanatra téved csak a tekintetem a szalagcímre: „Húsz ember esett foglyul egy
turisztikai ballonon, amit az erős szél dobált húsz percig Berlinben.” Aztán
csak megrázom a fejemet és végre enged a lábam is, hogy előre lépjek és
megöleljem őket, akik a legfontosabbak az életben.
készült: 2016. augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése