Álomhíd

Futok. Körülöttem légbuborékok ezrei. Néhányban képeket látok, de a legtöbbet nem ismerem fel. Próbálok lassítani, hogy jobban megnézzem őket, de hiába próbálkozom, a lábam mintha önálló életet élne, nem tudom befolyásolni. Egyszer csak megtorpanok, miközben a buborékok elkezdenek szétpattanni körülöttem. Mintha emlékek lennének, mert ismerős arcokat vélek felfedezni bennük, de akad olyan is, amit még sosem láttam. Előre pillantok, de nem látok semmit, csak a mélyen elterülő tájat. Messze van. Odalent, mintha fák terüknének el egy kanyargó út mentén, talán virágok a színes kis pontok a távolban. A szél tépázza a hajam, de én mégis stabilan állok és nem ijeszt meg a magasság. Előttem lassan formálódik a táj. Oldalra döntöm a fejem és próbálom felfogni, amit látok. Tudom, hogy nem valóságos, de mégis olyan igazinak tűnik. Emelkedik egy épület, vagy hegy? Magas és mintha csak egy kirakót raknának össze előttem úgy épül fel elemekből lassan, néha gyorsabban, mintha az alkotó gondolkodna a folyamat közben. Végül tényleg valamiféle hegy jön létre, magányosan áll, körülötte csak a felhők, a tetején egy tisztás, amin lassan egy épület alakul. Egy házikó, aminek az udvarán hinta áll. A szél lengeti, biztosan az, amelyik a hajamat is fújja, de ez gyengébbnek tűnik. Kíváncsian nézem és nem sokon múlik, hogy lépjek egyet felé, pedig tudom, az eszem tudja, hogy előttem nincs más csak a mélység. Nem tudnék odamenni, pedig mennyire vágyom rá! Valami kell hozzá, tennem kell érte. Megfordulok, a hátam mögött a buborékok helyén léceket látok, pallókat és kötelet. Ezekkel mégis hogyan juthatnék át oda a túloldalra?

 Álmosan pislogok néhányat. Milyen valóságos volt! Mennyire igazinak tűnt minden! Most pedig az ágyban fekszem, nézem a hasamat és az üres helyet magam mellett. Érzem, hogy mocorog a pici, akinek apa nélkül kell felnőnie, ha egyáltalán képes leszek rá, hogy megtartsam így egymagamban. Még nem találtam neki nevet, azt sem tudom, hogy milyen nemű. Az ő halála mindent megváltoztatott. A terveink, a gyerekszoba, ami még most is félig van csak kifestve, hiszen azt mondta holnap befejezi és ennek már egy hete. Egy hete, amikor az a busz... Egyszerűen baleset volt, azt mondták. A fék felmondta a szolgálatot. Csoda, hogy a buszon mindenki megúszta, csak épp a megállóban nem, az az egyedüli áldozat, akit gyakorlatilag a busz a falhoz préselt. Az, aki apa lett volna, aki úgy várta már, hogy hintáztatja majd a kislányát. Azt mondta, hogy ha minden jól megy talán egy, vagy két év múlva kiköltözünk a külvárosba. Szeretne egy hintát és lombházat építeni. Annyi terve volt!
Most pedig nincs itt és nekem fel kell kelnem. Meghallom a motozást kintről, a konyha felől és már fáj tőle a fejem. Talán azt mondja kész a reggeli, de nekem zakatol az agyam, és mintha távolról érkezne a hang. Fel kell kelnem. Miatta, ő érte. A szüleim szerint muszáj erősnek lennem, tovább lépnem, de ők még nem tudják, hogy azon gondolkodom, hogy másnak adom a kicsit. Egy egész családnak, nem olyannak, mint ami vár rá, mint én egyedül.
Anya bukkan fel az ajtóban, egy tálcát egyensúlyoz. Látom, hogy próbál megértő lenni, és nagyon szeretne segíteni, de nem tudja hogyan. Lehunyom a szemem és feltápászkodom. Újra érzem, hogy rúg. Erős, talán egy kemény kisfiú, ahogyan Ő szerette volna, bár azt mondta, ha lány lesz akkor is imádni fogja. Majd hagyja, hogy kifesse a körmét és fésülje a haját. Gombóc gyűlik a torkomba, de visszafolytom a könnyeket. Felülök és gépiesen enni kezdek.

 Futok. Körülöttem légbuborékok ezrei, most mintha élesebbek lennének a képek. Már tudom, hogy mi a cél. Várok, amíg kipukkadnak, én pedig elmélázva nézem a léceket. Végtére is ez nem a valóság, a fizika történyei sem olyanok, mint másutt. Annyira szeretnék átjutni! Felkapok egy lécet és a meredély szélére teszem, majd egy újabbat. Nem is tudom, hogy kell-e a kötél. Furcsa, mert úgy érzem ráléphetek és nem fog meginogni alattam. Azért előre megyek és átkötöm a léceket, csak hogy tegyek valamit. Újabbat és újabbat hordok egymás mellé és után. A távolságnak csökknie kell, a ház, a rét, a hinta és köztem, de fáradok. Egyre erősebb a cél, a homlokomról izzadságcseppek csorognak alá, a lécek pedig egyre kevesebben vannak. Ijedten mérem fel a távolságot. Nem lesz elég, nem fogok elérni addig, túl rövid lesz.

 Ezúttal nem olyan kótyagosan ébredek. Suttogni kezdek, mintha csak a kicsinek mondanám és mesélném el a történetet, hogy álmomban építkezdtem. A testem önálló életre kell és arra eszmélek, hogy kiülök az ágy szélére. A konyhából hallom a motoszkálást, palacsinta illata száll. A lábam a papucsba csúszik, én pedig remekő térdekkel, de lábra állok. Az éjjeli szekrényre pillantok, ahol ott a kép. Ketten vagyunk rajta, Ő és én. Megremeg a szám, de végül lépek egyet, majd még egyet. Anya meglepetten néz hátra a sütő mellől. Akaratlanul is mosolyra húzódik a szája, ahogyan meglát, de mintha próbálná visszafogni magát. Köszön és a tányérra tesz egy újabb palacsintát. Leülök és enni kezdek. A hasamban erős rúgások jelzik, hogy már szükségünk volt a reggelire. A kezem akaratlanul is megpihen a ponton, ahol érezni lehetett az előbb a lábát. Nagyon sóhajtok és tovább eszem. Egyik falat a másik után. Újra anyára pillantok és szinte kívülről hallom a saját hangomat, ahogyan a holnapi vizsgálatról beszélek. Megkérem, hogy jöjjön el velem, hogy ő is lássa a kicsit. Felderül, ő is érzi, hogy valami változik, hogy talán tényleg képes leszek összeszedni magamat, ha időbe telik is még, de már ráléptem az útra.

 Futok. Nem tudom, hogy az előző éjszakai munkám eredménye megvan-e még, ezért próbálok még gyorsabb lenni, de ahogy elérem a szélét látom, hogy igen. Ott van minden léc, amit a helyére hordtam. Stabilan állnak, hiába fúj olyan vadul a szél. A légbuborékok most is ott lebegnek, mintha több lenne, mint tegnap. Jobban kitudom venni őket. Az arcok, az emlékek, mosolygósak és ahogy szétpukkannak újra ott az alapanyag. Fák, talán még nagyobbak és erősebbek is, mint tegnap. Tovább hordom őket egymás mellé és után, szépen sorban. Az eddigi reménytelen csüggedés után most úgy érzem van esély, elérhetem azt a hegyet rajta a házzal és a hintával. Talán ő is ott lesz és ha ébren nem is, de álmaimban vele lehetek. Mesélhetek róla a kicsinek, újra és újra felidézve éjjel, hogy sose felejtsem el... sose felejtsük el őt.