Éj, amíg csak élhetsz

 

Annabelle a tükör előtt állt. Időnként önmagát nézte, azt a csapzott és leharcolt külsőt, amit már mindenki megszokott, máskor tekintete a kerte néző ablakra tévedt. Már minden kivirágzott odakint, élvezve a tavasz boldogító napsütését, ő mégis letörten meredt arra az arcra, ami már alig emlékeztette régi önmagára.
   A férje és a fia mögött alig néhány órája csukódott be az ajtó. Eljött az ideje, a fiú felnőtt, saját otthonba költözött. Vágyta már az önállóságot, szülei óvó tekintetétől távol. Annabelle nem tudta, hogy mihez kezdjen a visszakapott élettel, amiben tudta, innentől már nem a gondoskodásé a főszerep. Anyává vált sok-sok évvel ezelőtt és sejtelme sem volt mi a szerepe e nélkül.
    Ahogy tovább bámulta magát a tanácstalanság keserű ízével a szájában a tekintete vonalába egy újság tükörképe vetült. „Könyvklub alakult a városi könyvtárban. Mindenkit szívesen látnak.” Elgondolkodva fordult meg. Nem igazán maradt ideje önmagára már jó ideje, de talán nem lenne olyan rossz ötlet egy közös olvasókör. Ismerkedhetne, talán még jól is sülne el. Felkapta hát az újságot és elolvasta a részleteket.

 Csupán két hét telt el, amikor öltözködés után újra megtorpant a tükör előtt. Sietve kapkodta fel a ruháit, hiszen várták. A napok villám sebességgel teltek, és ezúttal már nem a leharcolt külsőt látta maga előtt. Most készült második alkalommal a könyvtárba, de már az első is csodálatosan sikerült. Barátokat szerzett, sőt egyikük egy senior tornát is ajánlott neki, ahová szintén beiratkozott. Jobban érezte magát a bőrében, hogy a testét és a lelkét is erősítette, nem beszélve arról, hogy bizony még fordászhoz is elment.
   Az utóbbi időben úgy érezte, még az utcán is többen nézik meg őt maguknak. Az idős szomszéd úriember még néhány új palántát is hozott neki a minap, pedig előtte ilyet soha sem tett. Kedveskedve dícsérte meg pompázatos kertjét és finom bókkal illette a frizuráját is. Kár lett volna tagadnia mennyire melengették a szívét a jól eső szavak.
   Ahogyan néhány pillanatig még merengett, a tükörképe furcsán átalakult, mintha újra azt a reményteli, fiatal önmagát látta volna, aki még megannyi tervvel és ötlettel állt az élet viszontagságai előtt.
   – Végülis miért is ne? – suttogta annak a fiatal lánynak. – Miért ne vehetnék gitárleckéket?
  Halkan még fel is nevetett, amikor aztán nyílt az ajtó. A férjét látta meg, aki csapzottan és fáradtan szinte vonszolta magát, de az arcán ez egyáltalán nem látszott. Elképedve nézett rá, kérdőn ráncolva a szemöldökét. A férfi még fújt néhányat, hogy rendesen kapjon levegőt és végre megtudjon szólalni.
   – Végre sikerült! Már egy hete minden reggel futni járok és most először vittem végig a távot, egyszer se sétáltam! – jelenetette ki büszkén.
    – Akkor ezért mentél el mindig olyan korán. Futni jársz?
    – Hát persze! Ne hidd, hogy nem láttam mindezt. – azzal Annabellre mutatott, apró cikk-cakk vonalat rajzolva le előtte a levegőben. – Egészen kivirultál. Először nem értettem, talán kicsit irigykedtem is, de rá kellett jönnöm, hogy több értelme van, ha követem a példád. Egy életünk van, nem igaz?
    Annabelle legnagyobb döbbenetére a férje egy szál nárciszt kapott elő a háta mögül és felé nyújtotta.
    – Örülök, hogy jól vagy. Este vacsorázni viszlek, úgyhogy csak óvatosan a mai tornán!
    – Vacsorázni? Évek óta nem voltunk sehol. – érkezett az újabb döbbent pislogás.  
    – Akkor ideje elkezdeni, vagyis újra kezdeni! Tavasz van, talán ez a tavasz most nekünk is szól. Újra szárba szökkenünk.
    Annabelle döbbenetét lassan széles mosoly váltotta fel, amíg meg nem csörrent a telefon. Felkapta, váltott néhány szót az illetővel a vonal túlsó végén, de aztán csak még sugárzóbb mosollyal szippantott bele a nárcisz csodás illatába.
    – A fiunk hétvégén átjönne ebédre. Hiányzik neki a főztöm és az otthon melege. – bökte ki lassan.
   Szíve csordultig telt boldogsággal. Tudta jól, hogy a gyermek sorsa időve az önálló élet, de mégis nehezen viselte, hogy mindez bekövetkezett, de ez akkor sem jelenti, hogy örökre elszakadnának egymástól. Úgy érezte talán, ha kilép azon az ajtón még repülni is képes lenne, a lelke legalábbis szárnyalt. Ez a tavasz egy igazi új kezdet ideje, ahogy a férje is mondta és ehhez nem kellett más, csupán egy elhatározás.