Egy óvónő élete

Imádom a gyerekeket, világ életemben úgy gondoltam, hogy akkor leszek igazán boldog, ha gyerekekkel foglalkozhatok, és persze, ha nekem is lesz majd sajátom. Eddig még csak az első sikerült, de nem gondoltam bele, hogy ez nem csak ennyit jelent. Óvónőnek lenni nem csak annyi, hogy tanítom a kicsiket és játszom velük. Ott vannak a szülők, a szülői értekezletek, a megbeszélések, az a sok kötelező kör, a nap végi kérdések, és persze a személyes elbeszélgetések. Ez utóbbiakkal vagyok a leginkább kibékülve, és vannak szülők, akiket megkedveltem az évek során, de ők három- négyévente mindig cserélődnek, és nekem megint idegenekkel kell szót értenem, új emberekhez alkalmazkodnom. Oh, ha más lennék, ez is mennyivel könnyebb lenne!

Ülök az ágyon és újra zongorázom a nap eseményeit, mint ahogyan már azt oly sokszor megtettem életem során. Mennyi mindent csinálhattam volna másképp, mennyivel jobban alakulhatott volna, ha nem ilyen lennék, mennyivel egyszerűbb lenne az életem. Vajon valami nincs velem rendben? Ha más lennék, most minden jobb lenne? Hányszor elmerengtem már ezen az elmúlt években, és végül mindig, amikor változni akartam, nem úgy sikerült, ahogyan terveztem. Néha azt érzem, kezd ez a nagy igyekezet kétségbeesetté válni. Mennyire igyekszem megfelelni, és ez végtelenül fárasztó. Talán el kellene engednem, de nem a világnak kellene elengedni?

Fáradtan hátradőlök az ágyban. Épp szülői értekezlet volt ma, rengeteg kíváncsi tekintet várta tőlem a válaszokat a gyerekeikről, a következő félévről és persze az előzőről is. Túl sok volt a kérdés, amire nem tudtam felkészülni, pedig mindent olyan jól elterveztem, még a fel sem merült problémákra is megpróbáltam felkészülni.

– Hahó? Na, hogy sikerült? – Hálás pillantással nézek fel az ágyról, amikor Kinga, a lakótársam belép az ajtón. A kezében ott egy bögre forró tea a kedvenceim közül. Tudta jól, hogy milyen próbatétel várt rám, és azt is, hogy mennyire nehezen veszem majd az akadályt. Azon ritka emberek közé tartozik, aki megért, és ezért olyan hálás vagyok neki. Sosem hallottam tőle a jól megszokott kérdéseket, mint hogy „Miért vagy olyan csendes?” vagy „Baj van, hogy nem szólaltál meg már egy fél órája?” Sokan hiszik, hogy csak azért, mert nem kiabálok túl másokat, nincs is véleményem, de ő hamar kiismert. Most is tudja, hogy jól fog esni egy rövid beszélgetés, aztán pedig az, ha magamra hagy a teámmal, egy kis zenével és a saját gondolataimmal.

– Lehetett volna jobb is. A kis Gréti anyukája nagyon nehéz eset. Nem véletlenül ő a Szülői Munkaközösség elnöke. Mindenről tudni akar, még arról is, amiről én sem tudok. Úgy érzem, totál hülyének néz, vagy minimum teljesen felkészületlennek. – Hatalmasat sóhajtok. Tudom, hogy neki elmondhatom ezt. Tisztában van vele, csak mert nem tudok mindenre azonnal válaszolni, csak mert meg kell rágnom a kérdéseket, és mert nem dől belőlem spotán a szó, még nincs baj a fejemben semmivel.

– Jajj drágám, tudod, hogy ő fél éve is pont ugyanezt csinálta. Nem tudsz előre felkészülni minden egyes kérdésére, hiába igyekszel annyira. Egyáltalán mikor feküdtél le? Én valamikor egy körül feladtam, de nálad még akkor is égett a villany – felelte Kinga. Lesütöm a pillantásomat. Tudom, hogy igaza van, mindenre nem készülhetek fel, és az se segített sokat, hogy még fáradt is voltam.

– Azt hiszem, valamikor három körül aludhattam el. Tudom-tudom! De hát ismersz. – Kinga elmosolyodik és közelebb hajol, és fél kézzel megölel. Csak néhány pillanat, de ennyi pont elég. Aztán a kezembe nyomja a teát és feláll.

– Lezuhanyozom, aztán vacsi a tévé előtt? Nézhetnénk egy részt a Modern családból, ha van kedved. – Imádom, hogy soha sem erőltet semmit. Csak kilibben az ajtón, és még azt sem várta el, hogy végighallgassam milyen napja volt. Elég lesz egy fél óra, kicsit feltöltődöm, aztán vacsora közben ő is elmeséli, hogy mi történt vele. Kicsit félek azért. Egyre jobb a kapcsolata Bencével, és idővel talán új lakótársat kell keresnem. Tudom, hogy semmi értelme már előre ezen gondolkodnom, talán meg sem történik, de mégis nehéz kiverni a fejemből a talán csak hónapok múlva elém kerülő újabb akadályt, azaz megint egy új embert megismerni, vagy keresni egy kisebb albérletet.

***

– Ezt nem fogod elhinni! Szót értettem vele, sőt! – Szinte berobbanok a nyitott ajtón, tehát már tudom, hogy Kinga itthon van. Lerúgom a cipőt, ezúttal nem teszem el olyan precízen a helyére sem, mint szoktam. A táskámat is csak ledobom a szekrényre, az sem zavar, hogy a szépen elrendezett holmik össze-vissza borulnak benne. A barátnőm a kis nappaliban ül, épp bűnbánó arccal fal egy fánkot, ha jól sejtem ez már nem az első, hiszen elég hiányos a doboz tartalma.

– Bocs, meg akartalak várni, neked is hoztam, de... – Néz az üres dobozra, de egyáltalán nem érdekel. Ledobom magam a fotelbe, felhúzom a lábaimat. Lenyeli az utolsó falatot is, kíváncsian várja a hírt, így teljesen rám irányítja a figyelmét.. – Mesélj már, ezek szerint a kis Gréti anyukája nem evett meg reggelire? – Elvigyorodik, hiszen tudom, hogy csak cukkol. Teljes feszültségben voltam tegnap óta, pedig a személyes beszélgetéseket jobban viselem, mint amikor a szülők előtt kell beszélnem, de azért ez sem könnyű. Szót kell értenem valakivel, elmondanom mindent, amire persze előre felkészülök, de mindig merülhetnek fel olyan kérdések, amiknél lefagyok, vagy leblokkol az agyam, és ha ez a tetejében olyan személlyel történik, aki egyébként is nehéz eset, úgy még rosszabb. Arról nem beszélve, amikor csak várják, hogy meséljek a gyerekeikről, de egy idő után a jegyzeteim kifogyásával ők nem kérdeznek, én pedig nem tudom, mit mondhatnék még. A kínos csendeket rémesen viselem!

– Tudod meséltem már, hogy Gréti elég visszahúzódó kislány, pedig szeptemberben már iskolát kezd, egyáltalán nem olyan, mint az édesanyja. Egy barátja van csak, ha pedig Bogi hiányzik, akkor egyedül sokkal jobban eljátszik, mint másokkal. Az édesanyja szerint ez nincs így rendben, azt mesélte, hogy már többször próbált más szülőkkel összebeszélni, játszótéren, otthon találkozni, tudod, kisgyerekes randi. – Kinga feszülten figyel, bólogat. Sokat meséltem már neki a kislányról, akiben sokszor ismertem már fel önmagamat, és ezért soha sem erőltettem rá semmiféle kommunikációt másokkal, de tudom, hogy az édesanyja ezt valamennyire nehezményezi. Bár szavakkal nem mondta még ki, csak utalt rá. Persze az utalásokat egy olyan valaki, mint én, pontosan érti. – Végre megláttam a főnök mögött az anyát, egészen hihetetlen volt! Iskolakóstolóra járnak második hete, és Gréti többször bepisilt éjszaka, rosszul is alszik, nem igazán tud mit kezdeni magával a sok ismeretlen gyerek között. Tudom, mesélte nekem is, hogy nem akar iskolába menni, hogy maradni szeretne az oviban Bogival. Rengeteget beszélgettünk, és végre megértette, hogy mi lenne a legjobb a saját gyerekének, legalábbis azt hiszem tudtam neki segíteni.

– Ez szuper! – szólalt meg Kinga. – Tudom, hogy nehéz erről beszélni és mások nehezen értik meg. Én is ilyen voltam, de tudod, nekünk idő kell, hogy lássuk, azzal sincs baj, aki másképp viselkedik. Remélem Gréti helyzete is javul, annyira édes kislány!

Kinga járt már néhányszor az oviban, legalábbis futólag eljött elém, vagy amikor itthon hagytam az ebédemet, beszaladt vele. Ha nem is személyesen, de látta már a gyerekeimet, és végre azt hiszem Gréti édesanyja is megértette, hogy nekem fontosak a kicsik, és tudom, hogyan kell bánni a kis lelkükkel. Nem az ő hibája, hogy nem tudta, mit kezdjen a helyzettel, de talán végre megérti, hogy az ő lányának több idő kell, amíg feloldódik, és hogy nincs azzal baj, ha szeret a szobájába elvonulni, egyedül játszani és nem akar még az ovi egésznapos nyüzsgése után is pluszban másokkal foglalkozni a játszótéren, vagy pont otthon, ahol egy kis nyugalomra lelhet.

***

Sietve fordítom el a kulcsot a zárban, végre itthon! Kiveszem a fülhallgatót a fülemből, miután leállítottam az aktuális dalt, hogy aztán szépen a helyére tegyem a táskámat. Egy kis csomagot egyensúlyozok, amiben a közeli cukrászda legfinomabb süteményei rejtőznek. Tudom, hogy Kinga imádja ezt a kávés költeményt, én pedig ezúttal engedtem a csábításnak, és hoztam magamnak egy narancsos csokisat. Imádom az illatát, és az íze! Leügyeskedem félkézzel a lábamról a cipőt, beteszem a helyére, a kabátom az akasztóra kerül, és máris irány a konyha. Kinga később jön, mert péntek van. Ezért is gondoltam rá, hogy meglepem egy kis aprósággal. A kis csomag egyelőre a hűtőbe kerül, én pedig a szobám felé veszem az irányt, hogy kicsit rendbe szedjem magam, átöltözzek valami kényelmesebbe, aztán kitaláljam, hogy mi legyen a vacsi. Mondjuk, erősen kétlem, hogy képesek leszünk addig várni a sütivel, de annyi baj legyen, kivételesen felcserélhetjük a sorrendet főfogás és desszert között.

– Megjöttem! – Hallom meg az ismerős hangot. Nem túl lelkes. Kidugom a fejem a konyhából, hogy szemügyre vegyem. Hosszú volt a hét, fáradt lehet, látszik is rajta, de mégis elmosolyodik, amikor meglát, én pedig, ahogyan a kezére téved a tekintetem, azonnal elnevetem magam. – Na, mi az? Csepereg az eső, de azért ennyire nem áztam el. – Néz végig magán, mint aki attól tart, hogy a külseje vicces az eső miatt. Bőszen megrázom a fejem, majd visszalépek a konyhába, hogy előkapjam a kis csomagot. Épp ugyanolyan van nála is. Azt hiszem, túl régóta vagyunk lakótársak. Újra kikukkantok, ezúttal már a sütis csomaggal a kezemben, amire már ő is elneveti magát.

– Megoldottad a dilemmámat. Vacsora előtt és után is ehetünk sütit! – Vigyorodom el, ő pedig már szélesen mosolyog. Ilyen kis apróság, de mégis elég arra, hogy jobb kedve legyen. Kisietek, hogy átvegyem tőle a csomagot, és most már mindkettőt beteszem a hűtőbe, amíg leveszi a kabátot és a cipőt és a helyére teszi ő is a holmijait. Megvárom a konyhában, tudom, hogy imádja a társaságot, de időnként neki is ki kell fújni a levegőt, és persze, hogy ezt én értem meg a legjobban. Hosszú percek telnek el, közben kipakolom a hűtőből azt, amiből úgy gondolom, hogy vacsora készülhet, és szeletelni kezdek egy kis szalonnát.

– Rettenetes és hosszú napom volt, a dupla süti tökéletes lesz! – Lép be a konyhába, én pedig mosolyogva fogadom, intve, hogy csak üljön, helyezze kényelembe magát. Ennyi igazán jár neki. Rendezvényszervezőként dolgozik, és bár csak asszisztens, rengeteg a munkája, és bármennyire is imádja csinálni, akadnak igazán nehéz esetek. – Képzeld az utolsó pillanatban kitalálta a pár a két hét múlva tartandó esküvőnél, hogy még vagy két tucat embert meg akarnak hívni. Már minden meg lett rendelve, rengeteg meló volt leegyeztetni, hogy változott a létszám. Pedig, ha csak egy kicsit előre gondolkodtak volna! És mi készül? – Kíváncsian hajol át a kis asztal felett, hogy meglesse, mivel foglalatoskodom.

– Még gőzöm sincs, de a végére biztos kiderül! – Oh persze, azért mostanra már van halvány elképzelésem, sőt lassan kialakul a fejemben a terv is, mert nagyon ritka az, hogy csak úgy spontán belevágok valamibe.

– És neked milyen napod volt?

Felpillantok a közben elkezdett hagymakockázásból, és elmosolyodom olyan jól esően, telve büszkeséggel, amiből egyből tudhatja, hogy elég jól alakultak a dolgok ma.

– Csodás! Grétit mintha kicserélték volna! Azt hiszem, az édesanyja levett egy nagy adag nyomást a válláról, és ha nem lenne túlságosan kemény nő, még meg is ölelt volna a nap végén. Komolyan éreztem a késztetést a mozdulataiban! Elújságolta, hogy az újabb iskolakóstolón semmit sem erőltetett, és igen, Gréti a háttérben maradt, de jól elbeszélgetett egy tanítónénivel kettesben, akinél épp kevés gyerek volt. Napok óta jól alszik éjszaka is, hogy nem csinálnak plusz délutáni programokat neki. Úgy örülök, hogy tudtam segíteni! – mesélem lelkesen, még a kés is megáll a kezemben. Pár hete még azt hittem, hogy soha nem érthetjük meg egymást a kislány édesanyjával, de végül megláttam az anyát a kemény nő mögött, akinek tényleg a lánya a legfontosabb, csak nem tudta, hogy mivel tehet a legtöbbet érte. Sok szülőnek nehéz ez, ha azt látják, a gyerekük egyedül van, biztosan szomorú, biztosan nehéz neki, hogy nincs nagy baráti társasága, többet kellene másokkal találkozniuk, hogy javítsanak a helyzeten. Pedig néha elég megkérdezni a gyerek mit szeretne.

– Nagyon örülök! Kár, hogy a kicsi hamarosan iskolába megy, olyan sokat meséltél róla, hogy már nekem is hiányozni fog. – Erre csak csendben elmosolyodom. A hagyma csípi a szemet, ezt mind tudjuk, de ezúttal inkább csak rá foghatom azt a néhány könnycseppet.