Álomhíd

Futok. Körülöttem légbuborékok ezrei. Néhányban képeket látok, de a legtöbbet nem ismerem fel. Próbálok lassítani, hogy jobban megnézzem őket, de hiába próbálkozom, a lábam mintha önálló életet élne, nem tudom befolyásolni. Egyszer csak megtorpanok, miközben a buborékok elkezdenek szétpattanni körülöttem. Mintha emlékek lennének, mert ismerős arcokat vélek felfedezni bennük, de akad olyan is, amit még sosem láttam. Előre pillantok, de nem látok semmit, csak a mélyen elterülő tájat. Messze van. Odalent, mintha fák terüknének el egy kanyargó út mentén, talán virágok a színes kis pontok a távolban. A szél tépázza a hajam, de én mégis stabilan állok és nem ijeszt meg a magasság. Előttem lassan formálódik a táj. Oldalra döntöm a fejem és próbálom felfogni, amit látok. Tudom, hogy nem valóságos, de mégis olyan igazinak tűnik. Emelkedik egy épület, vagy hegy? Magas és mintha csak egy kirakót raknának össze előttem úgy épül fel elemekből lassan, néha gyorsabban, mintha az alkotó gondolkodna a folyamat közben. Végül tényleg valamiféle hegy jön létre, magányosan áll, körülötte csak a felhők, a tetején egy tisztás, amin lassan egy épület alakul. Egy házikó, aminek az udvarán hinta áll. A szél lengeti, biztosan az, amelyik a hajamat is fújja, de ez gyengébbnek tűnik. Kíváncsian nézem és nem sokon múlik, hogy lépjek egyet felé, pedig tudom, az eszem tudja, hogy előttem nincs más csak a mélység. Nem tudnék odamenni, pedig mennyire vágyom rá! Valami kell hozzá, tennem kell érte. Megfordulok, a hátam mögött a buborékok helyén léceket látok, pallókat és kötelet. Ezekkel mégis hogyan juthatnék át oda a túloldalra?

 Álmosan pislogok néhányat. Milyen valóságos volt! Mennyire igazinak tűnt minden! Most pedig az ágyban fekszem, nézem a hasamat és az üres helyet magam mellett. Érzem, hogy mocorog a pici, akinek apa nélkül kell felnőnie, ha egyáltalán képes leszek rá, hogy megtartsam így egymagamban. Még nem találtam neki nevet, azt sem tudom, hogy milyen nemű. Az ő halála mindent megváltoztatott. A terveink, a gyerekszoba, ami még most is félig van csak kifestve, hiszen azt mondta holnap befejezi és ennek már egy hete. Egy hete, amikor az a busz... Egyszerűen baleset volt, azt mondták. A fék felmondta a szolgálatot. Csoda, hogy a buszon mindenki megúszta, csak épp a megállóban nem, az az egyedüli áldozat, akit gyakorlatilag a busz a falhoz préselt. Az, aki apa lett volna, aki úgy várta már, hogy hintáztatja majd a kislányát. Azt mondta, hogy ha minden jól megy talán egy, vagy két év múlva kiköltözünk a külvárosba. Szeretne egy hintát és lombházat építeni. Annyi terve volt!
Most pedig nincs itt és nekem fel kell kelnem. Meghallom a motozást kintről, a konyha felől és már fáj tőle a fejem. Talán azt mondja kész a reggeli, de nekem zakatol az agyam, és mintha távolról érkezne a hang. Fel kell kelnem. Miatta, ő érte. A szüleim szerint muszáj erősnek lennem, tovább lépnem, de ők még nem tudják, hogy azon gondolkodom, hogy másnak adom a kicsit. Egy egész családnak, nem olyannak, mint ami vár rá, mint én egyedül.
Anya bukkan fel az ajtóban, egy tálcát egyensúlyoz. Látom, hogy próbál megértő lenni, és nagyon szeretne segíteni, de nem tudja hogyan. Lehunyom a szemem és feltápászkodom. Újra érzem, hogy rúg. Erős, talán egy kemény kisfiú, ahogyan Ő szerette volna, bár azt mondta, ha lány lesz akkor is imádni fogja. Majd hagyja, hogy kifesse a körmét és fésülje a haját. Gombóc gyűlik a torkomba, de visszafolytom a könnyeket. Felülök és gépiesen enni kezdek.

 Futok. Körülöttem légbuborékok ezrei, most mintha élesebbek lennének a képek. Már tudom, hogy mi a cél. Várok, amíg kipukkadnak, én pedig elmélázva nézem a léceket. Végtére is ez nem a valóság, a fizika történyei sem olyanok, mint másutt. Annyira szeretnék átjutni! Felkapok egy lécet és a meredély szélére teszem, majd egy újabbat. Nem is tudom, hogy kell-e a kötél. Furcsa, mert úgy érzem ráléphetek és nem fog meginogni alattam. Azért előre megyek és átkötöm a léceket, csak hogy tegyek valamit. Újabbat és újabbat hordok egymás mellé és után. A távolságnak csökknie kell, a ház, a rét, a hinta és köztem, de fáradok. Egyre erősebb a cél, a homlokomról izzadságcseppek csorognak alá, a lécek pedig egyre kevesebben vannak. Ijedten mérem fel a távolságot. Nem lesz elég, nem fogok elérni addig, túl rövid lesz.

 Ezúttal nem olyan kótyagosan ébredek. Suttogni kezdek, mintha csak a kicsinek mondanám és mesélném el a történetet, hogy álmomban építkezdtem. A testem önálló életre kell és arra eszmélek, hogy kiülök az ágy szélére. A konyhából hallom a motoszkálást, palacsinta illata száll. A lábam a papucsba csúszik, én pedig remekő térdekkel, de lábra állok. Az éjjeli szekrényre pillantok, ahol ott a kép. Ketten vagyunk rajta, Ő és én. Megremeg a szám, de végül lépek egyet, majd még egyet. Anya meglepetten néz hátra a sütő mellől. Akaratlanul is mosolyra húzódik a szája, ahogyan meglát, de mintha próbálná visszafogni magát. Köszön és a tányérra tesz egy újabb palacsintát. Leülök és enni kezdek. A hasamban erős rúgások jelzik, hogy már szükségünk volt a reggelire. A kezem akaratlanul is megpihen a ponton, ahol érezni lehetett az előbb a lábát. Nagyon sóhajtok és tovább eszem. Egyik falat a másik után. Újra anyára pillantok és szinte kívülről hallom a saját hangomat, ahogyan a holnapi vizsgálatról beszélek. Megkérem, hogy jöjjön el velem, hogy ő is lássa a kicsit. Felderül, ő is érzi, hogy valami változik, hogy talán tényleg képes leszek összeszedni magamat, ha időbe telik is még, de már ráléptem az útra.

 Futok. Nem tudom, hogy az előző éjszakai munkám eredménye megvan-e még, ezért próbálok még gyorsabb lenni, de ahogy elérem a szélét látom, hogy igen. Ott van minden léc, amit a helyére hordtam. Stabilan állnak, hiába fúj olyan vadul a szél. A légbuborékok most is ott lebegnek, mintha több lenne, mint tegnap. Jobban kitudom venni őket. Az arcok, az emlékek, mosolygósak és ahogy szétpukkannak újra ott az alapanyag. Fák, talán még nagyobbak és erősebbek is, mint tegnap. Tovább hordom őket egymás mellé és után, szépen sorban. Az eddigi reménytelen csüggedés után most úgy érzem van esély, elérhetem azt a hegyet rajta a házzal és a hintával. Talán ő is ott lesz és ha ébren nem is, de álmaimban vele lehetek. Mesélhetek róla a kicsinek, újra és újra felidézve éjjel, hogy sose felejtsem el... sose felejtsük el őt.

Az időn túl (fülszöveg)

Az időn túl (készülő regény)

 

Fülszöveg:

Ashley életének első nagy törése az apja börtönbe kerülésekor érkezett el. Ugyanezen a napon tűnt el az anyja, így aztán húsz éves korára gyakorlatilag árva lett. Mégis most bő tíz évvel később úgy tűnik rémesebb dolgok várnak rá.

Épp hazafelé tart a vonaton, amikor bóbiskolásából ébredve sűrű füstszerű köddel szembesül. A vonatról mindenki eltűnt, csak egy ismeretlen férfi van vele. Az órák állnak, a vonat rendületlenül robog tovább utasok és személyzet nélkül...

Mit tennél, ha hirtelen mindenki köddé válna körülötted?

Csak egy furcsa órád lenne, amit az apádtól örököltél és egy idegen, akiről még semmit sem tudsz.

Egy néma, lakatlan világban.

Egy óvónő élete

Imádom a gyerekeket, világ életemben úgy gondoltam, hogy akkor leszek igazán boldog, ha gyerekekkel foglalkozhatok, és persze, ha nekem is lesz majd sajátom. Eddig még csak az első sikerült, de nem gondoltam bele, hogy ez nem csak ennyit jelent. Óvónőnek lenni nem csak annyi, hogy tanítom a kicsiket és játszom velük. Ott vannak a szülők, a szülői értekezletek, a megbeszélések, az a sok kötelező kör, a nap végi kérdések, és persze a személyes elbeszélgetések. Ez utóbbiakkal vagyok a leginkább kibékülve, és vannak szülők, akiket megkedveltem az évek során, de ők három- négyévente mindig cserélődnek, és nekem megint idegenekkel kell szót értenem, új emberekhez alkalmazkodnom. Oh, ha más lennék, ez is mennyivel könnyebb lenne!

Ülök az ágyon és újra zongorázom a nap eseményeit, mint ahogyan már azt oly sokszor megtettem életem során. Mennyi mindent csinálhattam volna másképp, mennyivel jobban alakulhatott volna, ha nem ilyen lennék, mennyivel egyszerűbb lenne az életem. Vajon valami nincs velem rendben? Ha más lennék, most minden jobb lenne? Hányszor elmerengtem már ezen az elmúlt években, és végül mindig, amikor változni akartam, nem úgy sikerült, ahogyan terveztem. Néha azt érzem, kezd ez a nagy igyekezet kétségbeesetté válni. Mennyire igyekszem megfelelni, és ez végtelenül fárasztó. Talán el kellene engednem, de nem a világnak kellene elengedni?

Fáradtan hátradőlök az ágyban. Épp szülői értekezlet volt ma, rengeteg kíváncsi tekintet várta tőlem a válaszokat a gyerekeikről, a következő félévről és persze az előzőről is. Túl sok volt a kérdés, amire nem tudtam felkészülni, pedig mindent olyan jól elterveztem, még a fel sem merült problémákra is megpróbáltam felkészülni.

– Hahó? Na, hogy sikerült? – Hálás pillantással nézek fel az ágyról, amikor Kinga, a lakótársam belép az ajtón. A kezében ott egy bögre forró tea a kedvenceim közül. Tudta jól, hogy milyen próbatétel várt rám, és azt is, hogy mennyire nehezen veszem majd az akadályt. Azon ritka emberek közé tartozik, aki megért, és ezért olyan hálás vagyok neki. Sosem hallottam tőle a jól megszokott kérdéseket, mint hogy „Miért vagy olyan csendes?” vagy „Baj van, hogy nem szólaltál meg már egy fél órája?” Sokan hiszik, hogy csak azért, mert nem kiabálok túl másokat, nincs is véleményem, de ő hamar kiismert. Most is tudja, hogy jól fog esni egy rövid beszélgetés, aztán pedig az, ha magamra hagy a teámmal, egy kis zenével és a saját gondolataimmal.

– Lehetett volna jobb is. A kis Gréti anyukája nagyon nehéz eset. Nem véletlenül ő a Szülői Munkaközösség elnöke. Mindenről tudni akar, még arról is, amiről én sem tudok. Úgy érzem, totál hülyének néz, vagy minimum teljesen felkészületlennek. – Hatalmasat sóhajtok. Tudom, hogy neki elmondhatom ezt. Tisztában van vele, csak mert nem tudok mindenre azonnal válaszolni, csak mert meg kell rágnom a kérdéseket, és mert nem dől belőlem spotán a szó, még nincs baj a fejemben semmivel.

– Jajj drágám, tudod, hogy ő fél éve is pont ugyanezt csinálta. Nem tudsz előre felkészülni minden egyes kérdésére, hiába igyekszel annyira. Egyáltalán mikor feküdtél le? Én valamikor egy körül feladtam, de nálad még akkor is égett a villany – felelte Kinga. Lesütöm a pillantásomat. Tudom, hogy igaza van, mindenre nem készülhetek fel, és az se segített sokat, hogy még fáradt is voltam.

– Azt hiszem, valamikor három körül aludhattam el. Tudom-tudom! De hát ismersz. – Kinga elmosolyodik és közelebb hajol, és fél kézzel megölel. Csak néhány pillanat, de ennyi pont elég. Aztán a kezembe nyomja a teát és feláll.

– Lezuhanyozom, aztán vacsi a tévé előtt? Nézhetnénk egy részt a Modern családból, ha van kedved. – Imádom, hogy soha sem erőltet semmit. Csak kilibben az ajtón, és még azt sem várta el, hogy végighallgassam milyen napja volt. Elég lesz egy fél óra, kicsit feltöltődöm, aztán vacsora közben ő is elmeséli, hogy mi történt vele. Kicsit félek azért. Egyre jobb a kapcsolata Bencével, és idővel talán új lakótársat kell keresnem. Tudom, hogy semmi értelme már előre ezen gondolkodnom, talán meg sem történik, de mégis nehéz kiverni a fejemből a talán csak hónapok múlva elém kerülő újabb akadályt, azaz megint egy új embert megismerni, vagy keresni egy kisebb albérletet.

***

– Ezt nem fogod elhinni! Szót értettem vele, sőt! – Szinte berobbanok a nyitott ajtón, tehát már tudom, hogy Kinga itthon van. Lerúgom a cipőt, ezúttal nem teszem el olyan precízen a helyére sem, mint szoktam. A táskámat is csak ledobom a szekrényre, az sem zavar, hogy a szépen elrendezett holmik össze-vissza borulnak benne. A barátnőm a kis nappaliban ül, épp bűnbánó arccal fal egy fánkot, ha jól sejtem ez már nem az első, hiszen elég hiányos a doboz tartalma.

– Bocs, meg akartalak várni, neked is hoztam, de... – Néz az üres dobozra, de egyáltalán nem érdekel. Ledobom magam a fotelbe, felhúzom a lábaimat. Lenyeli az utolsó falatot is, kíváncsian várja a hírt, így teljesen rám irányítja a figyelmét.. – Mesélj már, ezek szerint a kis Gréti anyukája nem evett meg reggelire? – Elvigyorodik, hiszen tudom, hogy csak cukkol. Teljes feszültségben voltam tegnap óta, pedig a személyes beszélgetéseket jobban viselem, mint amikor a szülők előtt kell beszélnem, de azért ez sem könnyű. Szót kell értenem valakivel, elmondanom mindent, amire persze előre felkészülök, de mindig merülhetnek fel olyan kérdések, amiknél lefagyok, vagy leblokkol az agyam, és ha ez a tetejében olyan személlyel történik, aki egyébként is nehéz eset, úgy még rosszabb. Arról nem beszélve, amikor csak várják, hogy meséljek a gyerekeikről, de egy idő után a jegyzeteim kifogyásával ők nem kérdeznek, én pedig nem tudom, mit mondhatnék még. A kínos csendeket rémesen viselem!

– Tudod meséltem már, hogy Gréti elég visszahúzódó kislány, pedig szeptemberben már iskolát kezd, egyáltalán nem olyan, mint az édesanyja. Egy barátja van csak, ha pedig Bogi hiányzik, akkor egyedül sokkal jobban eljátszik, mint másokkal. Az édesanyja szerint ez nincs így rendben, azt mesélte, hogy már többször próbált más szülőkkel összebeszélni, játszótéren, otthon találkozni, tudod, kisgyerekes randi. – Kinga feszülten figyel, bólogat. Sokat meséltem már neki a kislányról, akiben sokszor ismertem már fel önmagamat, és ezért soha sem erőltettem rá semmiféle kommunikációt másokkal, de tudom, hogy az édesanyja ezt valamennyire nehezményezi. Bár szavakkal nem mondta még ki, csak utalt rá. Persze az utalásokat egy olyan valaki, mint én, pontosan érti. – Végre megláttam a főnök mögött az anyát, egészen hihetetlen volt! Iskolakóstolóra járnak második hete, és Gréti többször bepisilt éjszaka, rosszul is alszik, nem igazán tud mit kezdeni magával a sok ismeretlen gyerek között. Tudom, mesélte nekem is, hogy nem akar iskolába menni, hogy maradni szeretne az oviban Bogival. Rengeteget beszélgettünk, és végre megértette, hogy mi lenne a legjobb a saját gyerekének, legalábbis azt hiszem tudtam neki segíteni.

– Ez szuper! – szólalt meg Kinga. – Tudom, hogy nehéz erről beszélni és mások nehezen értik meg. Én is ilyen voltam, de tudod, nekünk idő kell, hogy lássuk, azzal sincs baj, aki másképp viselkedik. Remélem Gréti helyzete is javul, annyira édes kislány!

Kinga járt már néhányszor az oviban, legalábbis futólag eljött elém, vagy amikor itthon hagytam az ebédemet, beszaladt vele. Ha nem is személyesen, de látta már a gyerekeimet, és végre azt hiszem Gréti édesanyja is megértette, hogy nekem fontosak a kicsik, és tudom, hogyan kell bánni a kis lelkükkel. Nem az ő hibája, hogy nem tudta, mit kezdjen a helyzettel, de talán végre megérti, hogy az ő lányának több idő kell, amíg feloldódik, és hogy nincs azzal baj, ha szeret a szobájába elvonulni, egyedül játszani és nem akar még az ovi egésznapos nyüzsgése után is pluszban másokkal foglalkozni a játszótéren, vagy pont otthon, ahol egy kis nyugalomra lelhet.

***

Sietve fordítom el a kulcsot a zárban, végre itthon! Kiveszem a fülhallgatót a fülemből, miután leállítottam az aktuális dalt, hogy aztán szépen a helyére tegyem a táskámat. Egy kis csomagot egyensúlyozok, amiben a közeli cukrászda legfinomabb süteményei rejtőznek. Tudom, hogy Kinga imádja ezt a kávés költeményt, én pedig ezúttal engedtem a csábításnak, és hoztam magamnak egy narancsos csokisat. Imádom az illatát, és az íze! Leügyeskedem félkézzel a lábamról a cipőt, beteszem a helyére, a kabátom az akasztóra kerül, és máris irány a konyha. Kinga később jön, mert péntek van. Ezért is gondoltam rá, hogy meglepem egy kis aprósággal. A kis csomag egyelőre a hűtőbe kerül, én pedig a szobám felé veszem az irányt, hogy kicsit rendbe szedjem magam, átöltözzek valami kényelmesebbe, aztán kitaláljam, hogy mi legyen a vacsi. Mondjuk, erősen kétlem, hogy képesek leszünk addig várni a sütivel, de annyi baj legyen, kivételesen felcserélhetjük a sorrendet főfogás és desszert között.

– Megjöttem! – Hallom meg az ismerős hangot. Nem túl lelkes. Kidugom a fejem a konyhából, hogy szemügyre vegyem. Hosszú volt a hét, fáradt lehet, látszik is rajta, de mégis elmosolyodik, amikor meglát, én pedig, ahogyan a kezére téved a tekintetem, azonnal elnevetem magam. – Na, mi az? Csepereg az eső, de azért ennyire nem áztam el. – Néz végig magán, mint aki attól tart, hogy a külseje vicces az eső miatt. Bőszen megrázom a fejem, majd visszalépek a konyhába, hogy előkapjam a kis csomagot. Épp ugyanolyan van nála is. Azt hiszem, túl régóta vagyunk lakótársak. Újra kikukkantok, ezúttal már a sütis csomaggal a kezemben, amire már ő is elneveti magát.

– Megoldottad a dilemmámat. Vacsora előtt és után is ehetünk sütit! – Vigyorodom el, ő pedig már szélesen mosolyog. Ilyen kis apróság, de mégis elég arra, hogy jobb kedve legyen. Kisietek, hogy átvegyem tőle a csomagot, és most már mindkettőt beteszem a hűtőbe, amíg leveszi a kabátot és a cipőt és a helyére teszi ő is a holmijait. Megvárom a konyhában, tudom, hogy imádja a társaságot, de időnként neki is ki kell fújni a levegőt, és persze, hogy ezt én értem meg a legjobban. Hosszú percek telnek el, közben kipakolom a hűtőből azt, amiből úgy gondolom, hogy vacsora készülhet, és szeletelni kezdek egy kis szalonnát.

– Rettenetes és hosszú napom volt, a dupla süti tökéletes lesz! – Lép be a konyhába, én pedig mosolyogva fogadom, intve, hogy csak üljön, helyezze kényelembe magát. Ennyi igazán jár neki. Rendezvényszervezőként dolgozik, és bár csak asszisztens, rengeteg a munkája, és bármennyire is imádja csinálni, akadnak igazán nehéz esetek. – Képzeld az utolsó pillanatban kitalálta a pár a két hét múlva tartandó esküvőnél, hogy még vagy két tucat embert meg akarnak hívni. Már minden meg lett rendelve, rengeteg meló volt leegyeztetni, hogy változott a létszám. Pedig, ha csak egy kicsit előre gondolkodtak volna! És mi készül? – Kíváncsian hajol át a kis asztal felett, hogy meglesse, mivel foglalatoskodom.

– Még gőzöm sincs, de a végére biztos kiderül! – Oh persze, azért mostanra már van halvány elképzelésem, sőt lassan kialakul a fejemben a terv is, mert nagyon ritka az, hogy csak úgy spontán belevágok valamibe.

– És neked milyen napod volt?

Felpillantok a közben elkezdett hagymakockázásból, és elmosolyodom olyan jól esően, telve büszkeséggel, amiből egyből tudhatja, hogy elég jól alakultak a dolgok ma.

– Csodás! Grétit mintha kicserélték volna! Azt hiszem, az édesanyja levett egy nagy adag nyomást a válláról, és ha nem lenne túlságosan kemény nő, még meg is ölelt volna a nap végén. Komolyan éreztem a késztetést a mozdulataiban! Elújságolta, hogy az újabb iskolakóstolón semmit sem erőltetett, és igen, Gréti a háttérben maradt, de jól elbeszélgetett egy tanítónénivel kettesben, akinél épp kevés gyerek volt. Napok óta jól alszik éjszaka is, hogy nem csinálnak plusz délutáni programokat neki. Úgy örülök, hogy tudtam segíteni! – mesélem lelkesen, még a kés is megáll a kezemben. Pár hete még azt hittem, hogy soha nem érthetjük meg egymást a kislány édesanyjával, de végül megláttam az anyát a kemény nő mögött, akinek tényleg a lánya a legfontosabb, csak nem tudta, hogy mivel tehet a legtöbbet érte. Sok szülőnek nehéz ez, ha azt látják, a gyerekük egyedül van, biztosan szomorú, biztosan nehéz neki, hogy nincs nagy baráti társasága, többet kellene másokkal találkozniuk, hogy javítsanak a helyzeten. Pedig néha elég megkérdezni a gyerek mit szeretne.

– Nagyon örülök! Kár, hogy a kicsi hamarosan iskolába megy, olyan sokat meséltél róla, hogy már nekem is hiányozni fog. – Erre csak csendben elmosolyodom. A hagyma csípi a szemet, ezt mind tudjuk, de ezúttal inkább csak rá foghatom azt a néhány könnycseppet.