– De hiszen már egy hete csak a szobájában gubbaszt. Mindent
megpróbáltam. Megsütöttem a kedvenc süteményét, tegnap este még kakaót is
vittem be neki, pedig tudod, hogy nem tartom jó ötletnek lefekvés előtt –
sóhajtott Etelka.
A hangja nem bosszúsan csendült, inkább fáradtan és
tanácstalanul. Nem igazán várt megoldást a férjétől, amikor este elpanaszolta
neki az érzéseit, csak ki szerette volna adni magából, ezért is lepte meg,
amikor Gyuszi csendesen hümmentett egyet, majd elgondolkodva megszólalt.
– Valami másra lenne szükség, ami magához téríti. Szörnyű,
ami történt, a legszörnyűbb dolog, ami történhetett vele és még csak tizenhárom
éves. Saját magát sem érti még, nem hogy a világot, ami ilyen rútul elbánt
vele.
– De hát mit tehetnénk? Mi mást, mint hogy itt vagyunk neki?
– Etelka hangja egy pillanatra megremegett. Nehezen tartotta magát, hiszen bár
Bori úgy érezhette magát, mint a legszerencsétlenebb ember a világon, de a
nagyszüleinek is emberfeletti kihívásnak érződött mosolyogni ezekben a szörnyű
időkben.
– Gondolj csak bele. Nem elég a tragédia, még új helyre is
került. Távol a barátaitól és mindattól, amit megszokott. A város hangos
nyüzsgése sohasem lesz olyan, mint a házuk a kis tó partján. Itt folyton jár a
villamos és alig látsz egy talpalatnyi zöldet... – Gyuszi elakadt, mintha csak
villanykörte gyúlt volna a feje felett, aztán hirtelen felpattant és kisietett
a nappaliból, hogy a kissé kopott, de még működő számítógéphez üljön le.
– De nagypapa, én nem akarok felmenni a tetőre. Esik az eső
és jó nekem itt a könyvemmel. – nyafogott Bori, miután Gyuszi már tíz perce
azzal nyaggatta, hogy mutatni szeretne neki valamit odafent.
Két hét telt el és mindezidő alatt lázas munka folyt
odafent. Még Etelka sem tudta pontosan, hogy miben mesterkedik az öreg, csak a
munkásokat látta, régi barátokat és volt kollégákat, akik újra és újra
megmászták a négy emeletes kis panelház lépcsőit mindenféle ládákkal és
dobozokkal megpakolva.
– Csak pár percre rabolom az idődet, gyere kérlek!
Bori végül sóhajtva feltápászkodott.
Amikor kiléptek a tetőtéri feljárón az eső már épp csak
szemerkélt, a lány szeme pedig menten csodálkozásra nyílt, amikor
körbepillantott és meglátta a zöldtetőt. Az előtte piszkos és szürke terület
egészen hasonlatossá vált a kertjükhöz odahaza. Gyuszi még egy kényelmes padot
is intézett, egy kis csobogó mellett, amin megcsillant az itt-ott kibukkanó
napsugár, mintha csak a remény kúszott volna be általa a város egyhangú
monotonitásába. A padba két nevet véstek, Bori szüleinek a nevét. A kislány
mélyet szippantott a friss eső utáni levegőből, amit megtöltött a növények és
virágok összetéveszthetetlen illata. Szeme megtelt könnyel, aztán hirtelen a
nagyapja ölelésébe fúrta magát. Az idős férfi szíve csordultig telve
szeretettel úgy zsibongott, mint már sok éve nem. Óvatosan átölelte Borit és
finoman simogatta a haját.
– Így mindig velünk lesznek – súgta elcsukló hangon.
– Pont olyan, mint otthon, épp olyan az illata – felelt
el-elakadva a lány.
(Városi eső pályázat. Szerepelnie kellett benne: zöldtető, eső)