Éj, amíg csak élhetsz

 

Annabelle a tükör előtt állt. Időnként önmagát nézte, azt a csapzott és leharcolt külsőt, amit már mindenki megszokott, máskor tekintete a kerte néző ablakra tévedt. Már minden kivirágzott odakint, élvezve a tavasz boldogító napsütését, ő mégis letörten meredt arra az arcra, ami már alig emlékeztette régi önmagára.
   A férje és a fia mögött alig néhány órája csukódott be az ajtó. Eljött az ideje, a fiú felnőtt, saját otthonba költözött. Vágyta már az önállóságot, szülei óvó tekintetétől távol. Annabelle nem tudta, hogy mihez kezdjen a visszakapott élettel, amiben tudta, innentől már nem a gondoskodásé a főszerep. Anyává vált sok-sok évvel ezelőtt és sejtelme sem volt mi a szerepe e nélkül.
    Ahogy tovább bámulta magát a tanácstalanság keserű ízével a szájában a tekintete vonalába egy újság tükörképe vetült. „Könyvklub alakult a városi könyvtárban. Mindenkit szívesen látnak.” Elgondolkodva fordult meg. Nem igazán maradt ideje önmagára már jó ideje, de talán nem lenne olyan rossz ötlet egy közös olvasókör. Ismerkedhetne, talán még jól is sülne el. Felkapta hát az újságot és elolvasta a részleteket.

 Csupán két hét telt el, amikor öltözködés után újra megtorpant a tükör előtt. Sietve kapkodta fel a ruháit, hiszen várták. A napok villám sebességgel teltek, és ezúttal már nem a leharcolt külsőt látta maga előtt. Most készült második alkalommal a könyvtárba, de már az első is csodálatosan sikerült. Barátokat szerzett, sőt egyikük egy senior tornát is ajánlott neki, ahová szintén beiratkozott. Jobban érezte magát a bőrében, hogy a testét és a lelkét is erősítette, nem beszélve arról, hogy bizony még fordászhoz is elment.
   Az utóbbi időben úgy érezte, még az utcán is többen nézik meg őt maguknak. Az idős szomszéd úriember még néhány új palántát is hozott neki a minap, pedig előtte ilyet soha sem tett. Kedveskedve dícsérte meg pompázatos kertjét és finom bókkal illette a frizuráját is. Kár lett volna tagadnia mennyire melengették a szívét a jól eső szavak.
   Ahogyan néhány pillanatig még merengett, a tükörképe furcsán átalakult, mintha újra azt a reményteli, fiatal önmagát látta volna, aki még megannyi tervvel és ötlettel állt az élet viszontagságai előtt.
   – Végülis miért is ne? – suttogta annak a fiatal lánynak. – Miért ne vehetnék gitárleckéket?
  Halkan még fel is nevetett, amikor aztán nyílt az ajtó. A férjét látta meg, aki csapzottan és fáradtan szinte vonszolta magát, de az arcán ez egyáltalán nem látszott. Elképedve nézett rá, kérdőn ráncolva a szemöldökét. A férfi még fújt néhányat, hogy rendesen kapjon levegőt és végre megtudjon szólalni.
   – Végre sikerült! Már egy hete minden reggel futni járok és most először vittem végig a távot, egyszer se sétáltam! – jelenetette ki büszkén.
    – Akkor ezért mentél el mindig olyan korán. Futni jársz?
    – Hát persze! Ne hidd, hogy nem láttam mindezt. – azzal Annabellre mutatott, apró cikk-cakk vonalat rajzolva le előtte a levegőben. – Egészen kivirultál. Először nem értettem, talán kicsit irigykedtem is, de rá kellett jönnöm, hogy több értelme van, ha követem a példád. Egy életünk van, nem igaz?
    Annabelle legnagyobb döbbenetére a férje egy szál nárciszt kapott elő a háta mögül és felé nyújtotta.
    – Örülök, hogy jól vagy. Este vacsorázni viszlek, úgyhogy csak óvatosan a mai tornán!
    – Vacsorázni? Évek óta nem voltunk sehol. – érkezett az újabb döbbent pislogás.  
    – Akkor ideje elkezdeni, vagyis újra kezdeni! Tavasz van, talán ez a tavasz most nekünk is szól. Újra szárba szökkenünk.
    Annabelle döbbenetét lassan széles mosoly váltotta fel, amíg meg nem csörrent a telefon. Felkapta, váltott néhány szót az illetővel a vonal túlsó végén, de aztán csak még sugárzóbb mosollyal szippantott bele a nárcisz csodás illatába.
    – A fiunk hétvégén átjönne ebédre. Hiányzik neki a főztöm és az otthon melege. – bökte ki lassan.
   Szíve csordultig telt boldogsággal. Tudta jól, hogy a gyermek sorsa időve az önálló élet, de mégis nehezen viselte, hogy mindez bekövetkezett, de ez akkor sem jelenti, hogy örökre elszakadnának egymástól. Úgy érezte talán, ha kilép azon az ajtón még repülni is képes lenne, a lelke legalábbis szárnyalt. Ez a tavasz egy igazi új kezdet ideje, ahogy a férje is mondta és ehhez nem kellett más, csupán egy elhatározás.

Az erdő nyomozója

 

Teodor egyszerű kis nyúlként élete életét, de mégis mindig valami többre vágyott. Nem emelkedett ki a többiek közül, nem ismerték ügyességéről, mint a mókust, ravaszságáról, mint a rókát, vagy erejéről, mint a medvét. Bár gyorsasága kiemelkedett, de nem ő volt a leggyorsabb az erdőben. Kis élete során folyton próbált rájönni, hogy miben is lenne igazán kiemelkedő, így hát folyton valami új dologban próbálta ki magát. Lelkesedése töretlen volt, annak ellenére, hogy sorra érték a kudarcok. Próbálkozott ácsolással, de a madárodú bejáratához elképzelt erkély nem tartott sokáig. A süni vackát is megpróbálta berendezni, de szegény Elemér a nagy művelet után semmit sem talált meg, sőt akadt, aminek örökre nyoma veszett a lakberendezés során. A festészet sem tartozott az erősségei közé, már csak azért sem, mert színtévesztőnek született. A szülei úgy gondolták lassan tényleg fel kellene adnia és egyszerű nyulakhoz illő tevékenységekkel foglalkoznia. Répát csenni és enni természetesen a Gazda kertjéből. Teodor mégis ennél többre vágyott, meg aztán a veszélyt sem szerette, amivel a lopkodás járt.
    Történt aztán egy nap, hogy az erdő lakói arra ébredtek, hogy a Gazda éktelen haragra gerjedt. Gerebjével a kezében állva szórta szitkait az erdő lakói felé. Tudta jól, hogy néha elcsennek ezt-azt, főleg a nyulak a répát és más zöldségeket, de néha még az is előfordult, hogy kint hagyott nekik néhányat, csak hogy segítse a télre készülő állatokat. A mai nap mégis más volt, még soha sem volt ennyire mérges a Gazda. Teodor messziről figyelte, hogy mit kiabál és hamar kiderült, hogy a kertjét ezúttal csúnyán megtépázták. Nem egy, de több növény levelei is nyomtalanul eltűntek, itt-ott még nedvdús szárakat is megrágcsált valaki, amitől egyes palánták teljesen tönkre mentek. Teodor elhatározta, hogy ő bizony utána jár a dolognak.
    – Majd én kiderítem mi történt! Talán nem vagyok jó ács, vagy festő és a lakberendezésben sem jeleskedem, de lehet, hogy jó nyomozó válna belőlem!
     A szülei ezúttal is csak csóválták a fejüket, hogy bizony nem kellene belefolynia ebbe a bonyolult ügybe, mert a végén még komolyan pórul jár. „A Gazda nagyon mérges, jobb nem a közelébe menni!” Mondogatták mindketten, de Teodor hajthatatlan volt, mint mindig ha valamit a fejébe vett.
      – Gazduram! Majd én kiderítem, hogy mi történt itt. Higgye el, nem mi nyulak tettük, hiszen mindig jó viszonyban voltunk egymással, igaz-e? – a Gazda hümmögött kicsit, de aztán végül beleegyezett és nagy dérrel-durral bement a házba.

Teodor felmérte a terepet, megvizsgálta a kertet. A nyomok úgy tűnt, itt-ott egészen frissnek tűntek, bár akadt köztük ugyan régebbi is, de egyértelműen apró rágcsálást mutattak. Elgondolkodott, hogy ki tehetett ilyet. Vajon az egér? Vagy véletlenül a vakond nézett félre valamit? Vakondtúrásnak nyomát sem látta, bár azt tudta, hogy Kázmér mindig rendben tartja a veteményes földjét. Bár néha csinált egy-egy kisebb dombocskát, aminek a Gazda nem örült, de cserébe eltűntette a földből a kártékony puhatestűeket.
      Teodor nyomokat keresett, míg nem aztán a sok keresgélés után elszörnyedve vette észre a bőrt... Ott hevert a bokor alján, szárazon, pikkelyesen, Teodor pedig lélekszakadva rohant, hogy összehívja az erdő lakóit.
      – Nagy a baj! Eddig azt hittük valaki megdézsmálta a Gazda kertjét, de úgy tűnik, hogy talán Piri kígyó rajta kaphatta, mert eltűnt! Nem maradt más belőle, csak a bőre! Ő tudjuk, hogy nem eszik semmiféle növényt, úgyhogy bizonyára szemtanú volt. Ártatlanul kellett pusztulnia. Már nem csak kártevésről van szó, ez... ez bizony sokkal komolyabb! – egészen belelovallta magát saját szavaiba, amitől szinte se nem látott, se nem hallott.
     Szegény állatok próbáltak megszólalni, de Teodor azonnal tovább is állt, így aztán nem hallotta, hogy mivel próbálnak neki segíteni. A szülei csak sóhajtozva ráncolták a homlokukat.

Napok teltek el. Teodor próbált további nyomokat találni. Néhány nyálkás folt ugyan akadt, de nem jutott sokra velük. A pajtáig vezettek, de ott egyszeriben abbamaradtak. Úgy tűnt a Gazda is megnyugodott, hiszen azóta nem történt hasonló eset, sőt észrevette, hogy a pajtában új állatok jelentek meg. Lelkesen mutatta a gyermekeinek a gubókat. Nap, nap után figyelték, hogy mikor kezdenek el mocorogni, vajon mikor kelnek ki az új jövevények? Leginkább a Gazda kislánya volt lelkes, naponta többször is kiment a pajtába és csak figyelte a kis csomagokat. Amikor hajnalban átsütött rajtuk a nap, szinte látni lehetett hogyan fejlődik bennük az új élet.

Teodor persze nem adta fel. Piri eltűnése nem hagyta nyugodni, még egy kisebb sírt is ásott neki, de nem értett mások miért nem jöttek el a megemlékezésre. Míg aztán egy nap meglátta a legszebb dolgot, ami valaha is az útjába került. A nap szikrázóan sütött, a növények pedig meglepő módon egyszeriben egészen színesek lettek Teodor körül. Felpillantott és meglátta a tucatnyi pillangót. Színpompásak voltak, mint egy nagy kavargó örvény. Elreppentek felette, jókedvükben beszélgettek egymással és a virágokat keresték. Teodor még sosem látott ilyen állatokat, bizonyára más környékről érkezhettek. Végülis szárnyaik vannak, gondolta, nagyobb távolságokat megtehetnek, mint egy egyszerű nyuszi.
       – Nagyon szépek igasssz? – hallott meg egyszeriben egy ismerős hangot a háta mögül.
      Megfordult és meglepetten láttta meg az ismerős fejet, majd a hozzá tartozó hosszú testet is elbújni a tisztás felől.
     – Piri? Hogy megnőttél! Azt hittem... Oh, de jó, hogy látlak! – Teodor lelkesen sietett oda a kígyóhoz. Itt meg kell jegyeznünk, hogy Piri még így sem volt különösebben nagy a nyúlhoz képest és mérges sem volt, így aztán könnyedén lehettek ők ketten akár még barátok is. – Megtaláltam a bőrödet a bokrok alatt már sok nappal ezelőtt. Azt hittem végzett veled az, aki kárt tett a Gazda kertjében.
      Piri erre szélesen elmosolyodott és elmesélte Teodornak, hogyan fejlődik egy kígyó. Ők bizony, amikor már túl szűknek érzik a bőrüket, egyszerűen ledobják magukról, mert addigra már ott az új alatta, ami sokkal kényelmesebb. Teodornak felettébb furcsa volt ez, hiszen vele bizony együtt nőtt a bundája, de legalább mostmár értette mi történt.
      – De abban igasszad volt, hogy láttam mi történt a Gasszda kertjében. A pillangók voltak, assz új jövevények. Asszt hiszem a Gasszda is rájött már mostanra, de a kisszlánya miatt nem tett szemmit. – Teodor még mindig nem teljesen értette a helyzetet, hiszen a pillangók csodaszépek és úgy tűnt, hogy a virágokat kedvelik, nem esznek leveleket és semminek sem rágcsálják meg a szárát.
      Beletelt egy kis időbe, amíg Piri elmagyarázta neki, hogy a pillangók bizony régen hernyók voltak. Falánkak. Sok-sok levél kellett nekik, hogy nagyra nőhessenek, hogy aztán bebábozódjanak és átváltozzanak pillangóvá.
      – Tehát bár most szépek, de igazából miattuk lett oda a paradicsom fele? Nem hittem volna! Azért ez nem igazságos. Tőled félnek a Gazda gyerekei, ezért elzavarnak a kertből. A pillangókat pedig úgy csodálták, pedig kárt tettek a növényekben. Pedig te néha még a kártékony állatoktól is megszabadítod őket!
      Teodor bosszúsan ráncolta a homlokát. Úgy tűnt, hogy őt jobban bántja ez a helyzet, mint magát Pirit, de hát az élet már csak ilyen bonyolult. Piri igazából jobban szeretett az erdőben élni, ő ritkán ment a Gazda kertjébe. A pillangók pedig tovaszálltak, bár szépek, de úgy tűnt, hogy nagyon törékenyek is, mert ahogyan Teodor figyelte őket gyorsan csökkent a számuk. A gyerekek játszani próbáltak velük, de a törékeny szárnyak ezt nem viselték túl jól, sőt gyűjtők is megjelentek az erdőkben, akik kegyetlenül tűvel szúrták át a pillangókat, hogy táblára tegyék őket. Teodor bár nem tudott repülni és nem volt olyan szép és színes, de mégis örült neki, hogy ő csak egy egyszerű nyúl, aki jól bírja a dögönyözést és senki sem akarja tűvel táblára tűzni, ahogyan Pirit a barátját sem.