Új kezdet

A végtelennek tűnő harc után a templomban rettenetes állapot, ám síri csend uralkodott. A padlót vér, fagorgács és üvegszilánkok keveréke borította. Cyrus teste kicsavarodott állapotban feküdt az egyik meglepő módon épen maradt padon.

A keresztelő résztvevői már rég elmenekültek, egyedül Penelopé nézte végig az ádáz csatát a vadász és az újszülöttet megszállni készülő démon között.

A csend beálltával a lány remegő térdekkel bújt elő búvóhelyéről. A démon elpusztult, mégis óvatosan közelítette meg a testet. Hangosan felzokogott, amikor Cyrus megmoccant. Gyorsított léptein, hogy magához ölelje a hőst, így nem láthatta, ahogy lassan kinyitototta szemeit. Írisze vörösen villant, ajkán hátborzongató mosoly játszott.

Emlékezünk

 

Lehunyt szemmel élveztem ki a pillanat varázsát. Ajkaink, hiába ismerték már oly jól egymást, óvatosan puhatolózva forrtak össze. Kezem feljebb csúszott. Haja egészen dúsnak hatott, ahogy belétúrtam, miközben felszínre tört megannyi régi emlék.
Kopogtattak. Szemem lassan nyílt, hunyorogva alkalmazkodott a vilagossághoz. A tükörképem lassan átalakult. Dús barna hajam helyét ritkás ősz tincsek vették át. Halkan sóhajtottam.
Hátrébb húzódva még láttam arcán azt a kedves mosolyt, ami magával ragadott, megismerkedésünkkor. A tükör egy pillanatra, mintha csak a tekintete varázsolt volna el, újra húsz évesnek mutatott, aztán mosolyogva megfogtam a kezét, mikor felcsendült az újabb kopogás.
- Gyere Papa! Itt vannak az unokák. 

Az utolsó csók

Remegő térdem alig tartotta meg csekély súlyomat. Szememet lehunyva merültem el a pillanatban, ahogy ajka utoljára puhán az enyémhez ért. Rengeteget fogytam az utóbbi hetekben, de ő észre sem vette és amikor ujjai finoman a derekamra fonódtak, már én sem éreztem a ruha lötyögését.
Eluralkodott rajtam a rettegés, amikor meghallottam bentről a halk sugdolozás egyre erősödő moraját. Engem vártak.
Nagy levegőt vettem és lassan kinyitottam a szemem. Alakja egy pillanatra még kivehető volt, miközben kedves pillantása szerettől telve fúródott az enyémbe, aztan fokozatosan köddé vált előttem. Megigazítottam a fekete szoknyát, belöktem az ajtót és sajgó szívvel indultam a koporsó felé.

Az őrangyal

Az autó kerekei, mint megannyi egybemosódó sikoly, csikorogtak a fagyos aszfalton. A férfi olyan erővel szorította a kormányt, hogy a mellette ülő nő attól félt kiszakítja a helyéről.

A kórház épülete feltűnt a távolban, de a fék a jeges úton haszontalannak bizonyult. A nő összeszorította a szemét, várva az elkerülhetetlen véget, miközben szinte kívülről hallotta saját sikolyát. Szemét fájón marták a rettegés könnyei.

A kocsi hirtelen állt meg. Amikor felnézett látta a szélvédőn átfúródott vascsövet közvetlenül a mellkasa előtt. Odakint feltűnt egy ég felé suhanó árny. Keze méretes pocakjára csúszott az újabb fájás érkeztekor, de ő csak az angyalt figyelte.

A változás szele

A szóbeszéd úgy tartja, hogy minden ember életében van egy olyan szám, ami köré fontos pillanatok fonódnak. Egy szám, ami újra és újra felbukkan, amitől nem tudsz szabadulni. Talán a születésed dátuma, talán teljesen független mindentől és az is lehetséges, hogy csak bemeséled magadnak, ahogyan a babonáknál, amikor csak azért is keresik a nem létező összefüggést, mert így könnyebb megmagyarázni a történteket. Sosem voltam babonás alkat, de aztán kezdetüket vették az egymást követő újabb és újabb események, melyeket bármennyire is akartam egy idő után nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

Először ott volt az a húsz éves lány, aki flörtölni kezdett velem, annak ellenére, hogy a terhes feleségem kint ült a teraszon, és várta hogy vigyem neki a jól megérdemelt kávét, ami talán egy kicsit felébreszti. Talán csak azért tette, mert mindenkivel kedves, mert ez a munkája, de a végén egyértelművé vált, hogy nem így van, hiszen a számlán ott volt a neve, a telefonszáma, sőt még érthetetlen módon a közösségi oldalon lévő elérhetőségét is megadta. Onnan tudom, hány éves. Gyarló az ember, azért mégis csak rákerestem, persze titokban, de fel nem hívtam. Ilyenkor vajon büntudatot kell érezni, vagy bárki megtette volna a helyemben? Szó se róla imponáló, hiszen fiatal de ki tudja hányaknak adta már meg így a számát és a nevét.

Aztán ott volt az a végtelennek tűnő húsz perc, amíg vártam. Vártam a kórházban, miután Josephinet bevitték az erősödő fájások miatt, amikor én nem mehettem be vele. Végtelennek tűnt, de most hogy visszagondolok tudom, csupán húsz perc telt el. Akaratlanul ránéztem az órára, amikor közölték, hogy komplikációk léptek fel és a műtőbe nem mehetek. Pont akkor ütötte el az egészet, csak azért tudom, a halk kattanás befurakodott vértől döbörgő fülembe. Húsz végeláthatatlan perc, amikor nem tudod ülj, vagy állj, de azt tudod egyiktől se lesz jobb, vagy könnyebb. És a halál beállta ott van a jegyzőkönyvben, csak hetekkel később voltam képes egyáltalán belenézni és csak hónapokkal később tudatosult bennem az a húsz perc, mint ahogyan az is, hogy a fiam mindössze húsz órán át maradt életben és én még csak meg se látogattam. Talán azért adta fel. Létezik ilyen egyáltalán? Egy csecsemő, aki még semmit sem ért a világból és szinte semmit sem tapasztal, hiszen azt a kevéske kis életét is inkubátorban tölti feladja? Talán nem fogott fel semmit az egészből, egyszerűen csak nem bírta a szervezete a korai érkezést, a megpróbáltatásokat, vagy az anyja elvesztését.

Mindezek után talán nem is olyan meglepő, ha miután az anyám már a huszadik üzenetet hagyta a telefonomon, egyszerűen kihajítottam az ablakon. Vannak pillanatok, amikor nem segít, ha beszélned kell valakivel, amikor nem javít a helyzeteden az ég világon semmi. Talán csak az idő, no de mi van, ha húsz év kell hozzá, hogy képes legyek tovább lépni? Talán a húsz éves pultoslány segíthetne, talán... annak lenne értelme. Nem tűnt komolynak, nem kérdezne, csak feledtetné velem azt, ami történt, az egész életemet, mindent. Hiába mondják, hogy nem csak a húsz éveseké a világ, mégis úgy érzem ha újra annyi lennék talán másképp tennék dolgokat, de elmúltam harminc, már nem változtathatok és nem tudom elég erős vagyok-e tovább lépni.

***

– Huszadikán még van pár szabad hely, mit szólnál, ha megnéznénk? Szerintem jól hangzik, még soha sem ültem léghajón!

– Turisztikai ballon, az nem ugyanaz, mint a léghajó.

– Lehetnél egy kicsit lelkesebb is, te akartál kimozdulni, akkor mozduljunk ki. Legalább történne valami, hetek óta nem mentünk sehová. Most már mást is látni akarok, mint az ágyadat. Van rá pénzed nem?

Ne kezdj egy húsz évessel, főleg ne egy olyannal, aki követelőzik, aki ezt akar, aki azt akar, aki egy idő után nem elfeledteti a problémákat, hanem újakat generál és persze unatkozni kezd, ha nem pörög eléggé az élete. Unatkozni... igaza van, mindig is szerettem utazni, szerettem a változatosságot, de mióta az eszemet tudom mindezt Josephinnel tettem, hiszen még szinte gyerekként ismertem meg. Már a szüleink is barátok voltak, sok-sok közös nyaralás volt a hátunk mögött.

– Nem akarok elutazni. – feletem sóhajtva.

– Nem is kell, itt lesz a városban, a város szélén pontosabban, maximum húsz perc kocsival a tisztás, ahonann felszáll. Ha nem jössz velem, megyek egyedül, vagy viszek valakit helyetted, csak fizesd ki.

Hátradőlve szorítom a fejemre a párnát és már csak azt hallom, ahogy csapódik az ajtó. Persze nem lepődöm meg, hogy a tárcám már nincs az asztalon, amikor felnézek. Lehet, hogy jobb is így, ha elfoglalja magát, ha elmegy a ballonnal kicsit kiengedni a gőzt, este pedig jobb kedvvel feledteti el velem azt, amit el akarok felejteni... nagyjából mindent. Veszek egy üveg jó ír whiskeyt és addig eliszogatom. Mikor is van huszadika? Két nap, annyit kibírok, talán estére haza se jön, nem kell hallgatnom a fecsegését és az enyém a saját laptopom is, amin állandóan függ, böngészget, mindenféléket megoszt, mintha csak arról szólna az élet, hogy milyennek látnak minket mások. Baromság! Úgy se azt írja ki, ami ténylegesen történik, csak a jót és a szépet, hogy mások irigykedjenek rá. Milyen szánalmasan felületes élet ez.

 ***

– Uram, kérem dobja el a kést és engedje el nőt, akkor nem lesz semmi baj!

Oh hát persze, vajon van olyan, aki ezt elhiszi nekik? Amikor rendőrségi szirénával vijjog melletted egy helikopter akkor biztos, hogy nem lesz majd minden rendben, ezt ők sem gondolhatják, hogy elhiszem.

– Jajj mucus, hát az a baj, hogy végül nem veled jöttem? Végül is most itt vagy igaz?

Neki sem válaszolok, főleg mert erre mégis mit mondhatnék? Ez nem puszta sértődés, már eldöntöttem, hogy mit akarok, véget akarok vetni ennek az egésznek és ez így lesz a legegyszerűbb. Az egész világ olyan irányba megy, ami úgy sem alkalmas az életre, akkor pedig miért folytassuk ezt tovább? Csak ők még nem tudják, az a húsz ember, akik rajtam kívül itt vannak, nekik még nincs róla fogalmuk, hogy értelmetlen és felesleges életet élnek egy értelemtlen és felesleges világban. Talán majd az utolsó pillanatban rájönnek és hálásak lesznek nekem, hogy megszabadítom őket attól, ami rájuk vár. Szenvedéstől, kíntól, csalódástól és fájdalomtól. Mégis kinek van erre szüksége? Amelyikük még nem tapasztalta meg, hát majd megfogja, így legalább gyorsan vége lesz, hiszen amikor kifogy a hajtóanyag lezuhanunk és egy pillanat alatt megszűnik minden.

Szótlanul figyelem, ahogyan a helikopter eltávolodik tőlünk. Berlin egészen szép innen a magasból. A távolban a nap lassan a horizont alá bukik majd, festői a táj, hát nem szép utolsó pillanatok ezek? A szél az, ami túlságosan nagy, kész csoda, hogy kapaszkodás nélkül sem esem el. A hátam a kosárnak vetve, ahogyan az életem újabb megrontojának a derekához szorítom a kést. Reszket, hiszen a levegő is lehűlt és fél is, de majd ő is rájön, hogy ez a felületes élet, amit él úgy se jó semmire.

- Már nincs sok hátra... talán csak húsz perc és vége, türelem...

Halkan suttogok csak a fülébe, amire persze az első reakció a hangos szinte visítással egyenértékű sírás. Meg se rezzenek tőle. Többen is rimánkodnak a közelben, hogy nem akarnak meghalni, van akinél telefont látok feltűnni, ahogyan a rokonaikat hívják, vagy talán a barátaikat, szerelmüket... kit érdekel? Én csak várok, higgadtan és türelmesen, amíg lassan el nem fogy az üzemanyag. Hiába kérdezik, hogy miért csinálom, hogy miért pont ők, hiába könyörögnek és kérlelnek. Olyan vagyok, mint a szikár fa a szélviharban. Végülis minket is dobál a szél, de én meg se rezzenek. Gyors lesz. Hirtelen. Így az igazi.

Újabb sikítás csap a fülembe, amikor a ballon megremeg. Mintha ő is félne attól, hogy gyorsabb tepmóval fog földet érni, mint kellene. A park felett járunk, tökéletes. Figyelem a lenyugvó napot, amikor újabb sikítás következik, ahogyan ereszkedni kezdünk. Először csak lassan, szépen lengedezve, mint a tollpihe, aztán gyorsulunk. Mintha még a szél is utat adna nekünk, csendesedik, békésen nézi végig, ahogyan a ballon egyre gyorsul. Némelyek kapaszkodnak körülöttem, bár nem értem minek, más sikít és sír, akad aki imádkozik. Mégis kihez? Ha bárki segítene odafent már megtette volna. Megakad a tekintetem az idős házaspáron, akik csendes beletörődéssel kapaszokdnak egymásba. Elmosolyodom. A házak között elveszítem a tekintetem elől a lenyugvó napot, a helyét az épületek alkonyi sziluettje veszi át a park füvén. Hamarosan vége, csend lesz, végtelen csend és béke.

 ***

A halk, ütemes pittyegés furakszik be először a tudatomba. Fehér plafont látok, ahogyan kezd derengeni előttem valami, majd egy fej, egy komoly szemüveges férfi gondterhelt arca. Hunyorgok a fény miatt, ami szinte szó szerint fájdalmat okoz, vagy nem is a szemem fáj? Zúg a fejem, de lassan múlni kezd a kép, ahogyan a világ kezd újra kerek egésszé összeállni és lassan én is újra megtalálom benne a helyemet. Már nem csak a szemüveges férfi szája mozog, hanem a hangját is hallani vélem, bár a hangok nem állnak össze azonnal szavakká, csak szépen lassacskán.

– Jól van apuka, most már ideje felkelni. Szépen beütötte a fejét. Láttam már ájulást szülés közben, de ön kiemelkedően egyedi piruettel dobta el magát.

Mosolyog, én pedig próbálom felfogni, hogy hol is vagyok és mi történt. Végre már nem csak a férfi arcát látom és nem csak a plafont. Kezd minden más is derengeni körülöttem, újabb hangok szűrődnek be, melyeket az elmém végre el tud választani egymástól. Sírás, egyértelműen gyereksírás és egy ismerős hang a nevemet rebegi csendesen. Felpattanok, az orvos kapja el a karomat, így csak megtántorodom, de sikerül állva maradnom. Josephine fárdt, látszik rajta, de ott fekszik, a mellkasán a mostanra elcsendesedett fiunk békésen piheg, le-lecsukódik a szeme. Elképedek, aztán elmosolyodom. A sóhajjal együtt hatalmas kőgörgeteg zúdul le sajgó szívemről. Összeszorítom a szememet, ahogyan újra szédülés környékez, de összeszedem magamat megkapaszkodva a kis szekrényben, ami az ágy mellett áll. Egy pillanatra téved csak a tekintetem a szalagcímre: „Húsz ember esett foglyul egy turisztikai ballonon, amit az erős szél dobált húsz percig Berlinben.” Aztán csak megrázom a fejemet és végre enged a lábam is, hogy előre lépjek és megöleljem őket, akik a legfontosabbak az életben.

készült: 2016. augusztus