Új kezdet

A végtelennek tűnő harc után a templomban rettenetes állapot, ám síri csend uralkodott. A padlót vér, fagorgács és üvegszilánkok keveréke borította. Cyrus teste kicsavarodott állapotban feküdt az egyik meglepő módon épen maradt padon.

A keresztelő résztvevői már rég elmenekültek, egyedül Penelopé nézte végig az ádáz csatát a vadász és az újszülöttet megszállni készülő démon között.

A csend beálltával a lány remegő térdekkel bújt elő búvóhelyéről. A démon elpusztult, mégis óvatosan közelítette meg a testet. Hangosan felzokogott, amikor Cyrus megmoccant. Gyorsított léptein, hogy magához ölelje a hőst, így nem láthatta, ahogy lassan kinyitototta szemeit. Írisze vörösen villant, ajkán hátborzongató mosoly játszott.

Emlékezünk

 

Lehunyt szemmel élveztem ki a pillanat varázsát. Ajkaink, hiába ismerték már oly jól egymást, óvatosan puhatolózva forrtak össze. Kezem feljebb csúszott. Haja egészen dúsnak hatott, ahogy belétúrtam, miközben felszínre tört megannyi régi emlék.
Kopogtattak. Szemem lassan nyílt, hunyorogva alkalmazkodott a vilagossághoz. A tükörképem lassan átalakult. Dús barna hajam helyét ritkás ősz tincsek vették át. Halkan sóhajtottam.
Hátrébb húzódva még láttam arcán azt a kedves mosolyt, ami magával ragadott, megismerkedésünkkor. A tükör egy pillanatra, mintha csak a tekintete varázsolt volna el, újra húsz évesnek mutatott, aztán mosolyogva megfogtam a kezét, mikor felcsendült az újabb kopogás.
- Gyere Papa! Itt vannak az unokák. 

Az utolsó csók

Remegő térdem alig tartotta meg csekély súlyomat. Szememet lehunyva merültem el a pillanatban, ahogy ajka utoljára puhán az enyémhez ért. Rengeteget fogytam az utóbbi hetekben, de ő észre sem vette és amikor ujjai finoman a derekamra fonódtak, már én sem éreztem a ruha lötyögését.
Eluralkodott rajtam a rettegés, amikor meghallottam bentről a halk sugdolozás egyre erősödő moraját. Engem vártak.
Nagy levegőt vettem és lassan kinyitottam a szemem. Alakja egy pillanatra még kivehető volt, miközben kedves pillantása szerettől telve fúródott az enyémbe, aztan fokozatosan köddé vált előttem. Megigazítottam a fekete szoknyát, belöktem az ajtót és sajgó szívvel indultam a koporsó felé.

A barátság ereje - A légy és a pók meséje

 

Liza egy egyszerű kis légy, aki világ életében szeretett barátkozni. Sajnos ezt a lelkesedést a környezetében kevesen osztották. Nem tudni, hogy ennek mi volt az oka, mert még Jocó a ganajtúró is távol tartotta magát Lizától, pedig ő aztán mindenben benne volt, szó szerint! Egyesek szerint Liza túl sokat beszélt és ha valakit megkedvelt, akkor nehezen tartotta távol magát tőle. Mások azt mondták Liza nem elég divatos, sosem visel elég kiegészítőt és egyébként is felettébb slampos. Sosem értette. Mitől lehet slampos egy légy? Nem elég tiszták és áttetszőek a szárnyai? Túl sok a piszok a lábacskáin? De hát mind tudjuk, hogy a legyek nem túl válogatós jószágok, ami az étkezést illeti. Néha elgondolkodott rajta, hogy talán tényleg mosakodhatna gyakrabban, vagy foglalkozhatna többet a frizurájával, de sajnos ő sokkal jobban szeretett játszani, vagy beszélgetni, mint efféle úri szokásokkal bajlódni.
     Egy barátja volt igazán Tódor, aki egy barátságos kis tücsök és szinte mindenkit kedvelt válogatás nélkül. Habár még ő maga is azt vallotta, hogy a főleg pókokból álló csapat, akik folyton piszkáltak másokat, nem túl jó fejek. A legtöbben tartottak tőlük, ezért kerülték őket, de Liza bátor volt és néha bizony még Benedek pók bandájánál is bepróbálkozott a barátkozással.
    - Én mondom nem kellene nyitnod feléjük. Bajba kerülsz Liza! - mondogatta neki Tódor folyton, amikor újra és újra megpróbált a közelükbe férkőzni.
     - Tudom, hogy szerinted óvatosnak kellene lennem, de mindenkiben látni kell a jót, még a pókokban is. - felelte Liza, akinek bizony nagyon nehéz volt letörni a lelkesedését. Mindig úgy gondolta, hogy mindenkinek kell adni egy esélyt, még azoknak is, akik oly gyakran űznek csúfot másokból.

Egy nap, amikor épp jóval több eső esett, mint máskor, Tódor inkább otthon maradt a szüleivel és nem merészkedett ki a rétre. Túl sok volt a pocsolya, amiket egy tücsöknek nehéz kikerülni, habár a friss harmat levet ő is nagyon szerette reggelente meginni. Liza, mint már említettük felettébb bátor volt és egy eső utáni idő sem rettentette vissza attól, hogy kilátogasson a tisztásra. Csendes volt ez a nap, mert a többség bizony úgy gondolkodott, mint Tódor. Nem úgy Benedek kishúga Bori, aki bizony majdnem olyan bátor volt, mint Liza és nagyon szeretett a vízcseppek felett hálóhintázni. A pókok bár nem tudnak úgy repülni, mint egy légy, de igen ügyesen suhannak a hálókon, mintha csak valamiféle indán lennének. Bori bizony profi volt ebben a műfajban, újra és újra nekirugaszkodott, Liza pedig csak távolról figyelte, hogyan lendül ágról ágra. Mindig csodálta a pókok hálószövési képességeit. Neki sajnos nem ment, pedig volt már, hogy megpróbálta ott hagyott leszakadó darabokból, de túlságosan ragacsosnak bizonyultak.

Liza egyszer csak arra figyelt fel, hogy Bori mintha túlságosan alacsonyan libbenne át az egyik ágra. A háló, amit szőtt még sosem szakadt el, de ezúttal a nedves fa nem tartott eléggé és a pici póklány lecsúszott a levelek között. Nem esett nagyot, de épp egy falevél közepére pottyant, ami jócskán meg volt telve vízzel. Bori kapálózott, ahogy csak tudott, de nem érte el a levél szélét.
     - Jövök, add a kezed! - kiáltott le neki Liza a magasból. Egy kis faágat cipelt magával és azt nyújtotta a kis medence felé, ami a levélen keletkezett, hogy Bori belekapaszkodhasson. Nehéz volt, Lizának csak úgy sajogtak a szárnyai, ahogyan a bottal és a kis pókkal együtt megpróbált felemelkedni. Sikerült végül eljutni a legközelebbi ágig. Bori ázottan, de hálásan pillantott Lizára, aki kimentette a bajból.
     - Köszönöm! Liza vagy ugye? Azt hiszem egy kicsit elszámoltam magam. Olyan jó, hogy neked vannak szárnyaid! Kár, hogy nekem nincs. - sóhajtott egyet. Bori mindig is irigyelte a repkedő rovarokat, hiszen neki nem volt szárnya. Nem tudhatta, hogy Liza pont az ő képességét, a pókszövést próbálná ki szívesen. Nem vagyunk egyformák, mondta mindig Liza apukája. Nem mind ugyanazt tudjuk, de pont ettől különleges a világ.

Liza és Bori ezek után, ha esős napok voltak sokszor játszottak együtt. Liza Bori mellett repült, amikor a hálókon ingázott, sőt egyszer még ő maga is kipróbálta az átlendülést. Bori megpróbált egy olyan fonalat fonni neki, ami nem annyira ragadós. Persze nem sikerült túl jól, mert a pókfonal bizony mindig ragacsos, de Liza már annak is örült, hogy lett egy új batárja, és nem érdekelte annyira, hogy este kicsi nehezebb a tisztálkodás.
     Tiszta időben persze nem nagyon mutatkoztak együtt. Bori tudta, hogy Benedek nem örülne neki, hogy Lizával barátkozik. Sokszor mondtak róla csúnyákat, amikor Bori inkább csak hallgatott. Nem akart szembeszállni a csapatával, de mégis rosszul esett neki, amit Lizáról mondtak a többiek. Néha vágyakozva pillantott a tisztáson napos időben Tódor és Liza párosára, ahogyan elmélyülten játszottak, vagy tanulmányoztak valamit.
     Bori nem volt olyan, mint a többi pók, akikkel jóban volt kiskorától kezdve a bátyja miatt. Ahogyan Liza is megmondta a pókok sem mind egyformák, sőt talán Benedek is okkal olyan, amilyen, még ha ezt Tódor nem is vette komolyan. Ő csak rémtörténeteket hallott a csapatról és ő maga is rosszat tapasztalt tőlük.
     - Emlékszel, amikor direkt rámzúdítottak egy kupac levelet. Azt hittem végem! Annyira sok volt és nehéz és még olyan is volt köztük, ami nedves volt, ettől pedig csak még nehezebb. Ne menj a közelükbe Liza, mert a végén még bajod esik. - mondogatta Tódor, amikor Liza felhozta neki, hogy a pókok sem biztos, hogy mind veszélyesek. Borira gondolt, akivel néha lopva váltottak egy-egy pillantást, de sosem beszélgettek a tisztáson akkor, ha mások is ott voltak. A pókokról mindenki csak rosszat mondott, de Liza tudta jól, hogy igenis mindig akadnak kivételek, csak legyünk nyílt szívűek és bátrak.
     - Szerintem akkor is nagyon szép hálókat tudnak szőni. Különleges tudásuk van. - felelte óvatosan Tódornak, hiszen már oly sokszor beszéltek erről és mindig ugyanoda lyukadtak ki.
     - Én is szépen zenélek, az egyik legszebben a tücskök közül, de ettől még sok rémséget hallottam. Egyszer a bácsikám azt mesélte, hogy úgy belekeveredett egy pók hálójába, hogy azt hitte menten vége is az életének. Nem sokon múlt, hogy végül kivágja magát. Úgy tartják a pókok, ha egyszer elkapnak akkor onnan sosem menekülsz. Az a háló egyáltalán nem szép Liza. Veszélyes, és ragacsos! - torkollta le kicsit, de hát a legtöbban a tisztáson bizony így vélekedtek a pókokról.
     Liza nem is mert újra megszólalni, inkább csendben maradt. Végtére is tudta, hogy Benedek nem túl kedves és a pók bandától a legtöbben tartanak a tisztáson, de nehezen szakadt el a gondolattól, hogy Bori akkor is más. Ő biztosan nem bántana senkit és nem tekerné körbe direkt a hálójával. Hiszen Lizának is segített, amikor legutóbb belekeveredett az egyik közös játék alkalmával. Bár az is igaz, hogy Liza akkor látta először milyen félelmetesek is Bori csáprágói, de mivel nem bántotta vele őt, úgy érezte, hogy megbízhat benne. 

Az idő gyorsan telik, ha a légy jól érezi magát, így aztán a nyár lassan őszbe fordult és a tisztás egyre gyakrabban volt csendes. A rovarok nem szeretik a hideg időt, a hangyák már gyakrabban bújtak el, mint hogy élelmet keressenek és a növekedő mennyiségű eső se tett jót a repkedő rovaroknak. Ez viszont azt is jelentetta, hogy Liza gyakrabban tölthette együtt az időt Borival. Sokat mókáztak és egyre jobban összebarátkoztak, ám Bori mindig sietősen távozott, amikor hallotta, hogy hívják. Lizát ez mégis csak sokszor bántotta. A titkos barátság izgalmát lassan felváltotta egy növekvő rossz érzés, hogy hiába a jó viszony, valójában sosem lehetnek nyíltan jó barátok. Liza sokkal hamarabb döntött volna úgy, hogy mesél Tódornak az új barátjáról, mint fordítva. Úgy tűnt, hogy Bori sokkal jobban tart attól, hogy kiderüljön az igazság.

 Egy nap Liza egyedül ment ki a tisztásra. A szülei mindig óva intették, hogy letérjen a megszokott útvonalról, de nagyon unatkozott és ágról ágra reppenve végül elveszítette a tájékozódó képességét és elrontotta az irányt. Olyan környékre keveredett, amit egyáltalán nem ismert és bárhogy próbált rájönni egyszerűen nem tudta, hogy hol van. Ijedten repkedett, főleg mert kezdett sötétedni is és nem tudta merre van a hazafelé vezető út. Egészen addig cikázott, amíg egysze csak bele nem ütközött valami láthatatlan akadályba. Olyan volt, mint valami gumi először, aztán jött csak rá, hogy mi ez, amikor nem tudta megmozdítani a lábait. A szárnyaival csapkodott még kicsit, de aztán a vergődés miatt azok is beleragadtak a hálóba. Mert bizony nem máson akadt fenn, mint egy nagy pókhálón, ami kissé nedvesen csillanva feszült két ág között. Hatalmas volt, főleg így hogy beleakadt talán még nagyobbnak is tűnt, mint normális esetben. Rémülten tudatosult benne, hogy egyre sötétedett. Próbált még kicsit evickélni, amíg meg nem érezte, hogy nem csak ő mozog a hálón.
     A finom rezgések egyre közeledőnek tűntek, amíg fel nem bukkant egy nagy szem egy sötét fejen és úgy vizslatta őt.
     - Nocsak, nocsak, Liza ha nem tévedek. Benedek igazán örülni fog, mert folyton arról panaszkodik, hogy Bori titokban veled játszik a tisztáson. Úgy ám, tudunk róla és nagyon nem örülünk a hírnek. Bori jó kis lány, túlságosan is jó, de ideje lenne, hogy megértse a pókok nem barátkoznak a többi rovarral. Egyszerűen nem olyan a természetük.
     Liza már tudta, hogy kihez tartozik a hang. Benedek apukája volt, akiről eddig még csak szóbeszédet hallott. Azt mondták hatalmas pók és aki a hálójába kerül... Liza ijedten nyelt egyet, de nem tudta, hogy mitévő legyen Érezte, hogy a pók lába finoman járja körbe, forgatja, egészen addig, amíg a lábai és a nyárnya is a teste mellé nem szorult és egészen becsomagolódott. A pók szépen precízen csavarta be, hogy ne tudjon kiszabadulni.
     - A gyerekek már alszanak, de reggel megmutatom Benedeknek, hogy ki akadt a hálómba. Addig is mondhatnám, hogy nyugodalmas jó éjszakát, de azt hiszem kár lenne áltatnod magad. - a pók mintha elmosolyodott volna, de Liza nem látta jól, mert a szemei is alig látszottak ki a hálóból. Nem tudta, hogy mitévő legyen, csak azt, hogy Tódornak biztosan igaza volt. Buta volt, hogy egyedül kimerészkedett és hogy nem hitte el, hogy a pókok bizony veszélyesek.

Már egészen besötétedett, amikor mozgást észlelt a hálón. Megijedt, de semmit se látott, így nem tudta, hogy ki közeledik. Remélte, hogy nem kelt fel máris Benedek. Nem tudni, hogy miben reménykedett, de valahogy azt hitte minden megoldódik. Talán keresni kezdik és kiszabadítják, Tódor vagy a családja. Végtére is nem ment haza éjszakára.
     A hang, amit meghallott ismerősen csengett. Halk volt és suttogó, de akkor is tudta, hogy kihez tartozik, mégis amikor meglátta a sötétben a szemeit és nagy rágókat megijedt.
     - Én vagyok az, Bori. - súgta a kis pók, de Liza nem mert megszólalni. Talán nem is tudott. Nem volt benne teljesen biztos, hogy a háló teszi, vagy a félelem. Bori egész másnak tűnt most a sötétben, úgy hogy Liza a hálóba keveredett. Nagyobb volt és ijesztő, Liza pedig csak kikerekedett szemekkel nézett rá.
     - Ne egyél meg! Kérlek... ne egyél meg! - hallotta meg a saját hangját, ahogyan vékonyan és reszketőn tört elő. Mégis csak tudott beszélni, még ha nem is túl hangosan. Bori meglepetten lépett hátrébb egyet. Rosszul esett neki a feltételezés, de nem láthatta magát az ijedt kis légy szemével most a sötétben. Talán, ha így lett volna, akkor jobban megérti miért ijedt meg annyira Liza.
     - Nem foglak megenni, barátok vagyunk. - mondta végül egy sóhajjal Bori és aztán óvatosan, ahogyan már egyszer kipróbálták levágta a pókfonalat Lizáról. A kis légy lassan újra érezte a hűvös levegőt a testén, megmozgatta a szárnyait és sikerült felállnia is. Bár a lábai még mindig nagyon ragadtak a hálóhoz, ezért képtelen volt haladni rajta. - Gyere a hátamra, majd én elviszlek a széléig.
     Azzal Liza felkapaszkodott Bori hátára és elindultak a háló széle felé. Már egészen közel voltak, amikor meglátták a nagy fekete fejet és azt az ijesztő szempárt. Liza szárnyai ösztönösen verdesni kezdtek, de még túl ragacsosak voltak ahhoz, hogy rendesen tudjon repülni velük. Bori is ijedten hátrált kicsit, amikor meglátta az apját.
      - Mégis mit művelsz Benedek reggelijével? - kérdezte az apja.
     - Liza nem lesz Benedek reggelije! Liza a... ő a barátom! - Bori hangja az elején talán bizonytalannak tűnt, de végül kihúzta magát és hangosan fejezte be a mondatot.
     Az apja meglepetten nézett rá, amire Bori elmesélte, hogyan mentette meg Liza és hogy azóta milyen sokszor játszottak együtt és milyen jó barátok lettek. A nagy pók meglepetten hallgatta végig a történetet. Idegesen dobolt a lábával, hol Borit, hol Lizát nézte. A kis légy meg sem mert szólalni, csak feszülten vártak, hogy mi lesz. Borin viszont látszott, hogy esze ágában sincs hagyni, hogy Lizának bármi baja essen. Akármit is mondott Tódor, bizony nem minden pók egyforma. Hosszúnak tűnt az eltelt idő, pedig egyáltalán nem volt az, de végül a nagy pók hátrált kicsit és bár semmit sem szólt, de végül eltűnt az ágon a sötétben és nem bukkant fel újra.
     Liza meghatottan nézett barátjára, aki kiállt érte a családjával szemben és átölelte a hátát, hiszen még mindig ott volt, aztán finoman verdesni kezdett a szárnyaival. Ezt még sosem próbálták ki ez előtt, de Liza sokszor hallgatta Borit, hogy mennyire szeretne rendesen repülni. Bár a kis légy fáradt volt, de a jó érzés olyan sok erőt adott neki most, hogy könnyedén a levegőbe emelkedett a karjai között Borival, aki úgy érezhette most, mintha tényleg, igazán repülne.
     - De csodás! Ez egész más, mint a hálóhinta! - lelkendezett, bár most még sötét volt, a Hold fény mégis eléggé megvilágította az erdőt, ők pedig egészen magasra emelkedtek, hogy jól belássanak mindent. Nem telt el sok idő, mire megérkeztek a tisztásra, ahol bizony Liza és Tódor családjába botlottak. Értetlenkedve nézték, ahogyan a kis légy és kis barátja a pók leszállnak az egyik fűszálra.
     - Mi történt? Annyira aggódtunk! - sereglettek köré, bár láthatóan Boritól tartottak kicsit. Liza elmesélte az esetet, legalábbis a nagyrészét, és most elmondta azt is, hogyan barátkozott össze a pókkal. Ámulva hallgatták a történetet, főleg Tódor, aki mindig is tartott a pókoktól és sosem ment a közelükbe. A tücskök vidám ciripelésbe kezdtek, amit Bori csodálkozva hallgatott, mert még sosem hallotta ilyen közelről a tücsök zenét, hiszen mindig is féltek a hozzá hasonlóktól.

 Így esett meg hát, hogy Liza végül nem lett reggeli, és mostmár a kis légy és a kicsi pók nyugodtan játszhattak együtt a réten. Tódor is sokszor csatlakozott hozzájuk, néha még zenélt is kicsit, amit Bori ámulva hallgatott minden alkalommal.

Az őrangyal

Az autó kerekei, mint megannyi egybemosódó sikoly, csikorogtak a fagyos aszfalton. A férfi olyan erővel szorította a kormányt, hogy a mellette ülő nő attól félt kiszakítja a helyéről.

A kórház épülete feltűnt a távolban, de a fék a jeges úton haszontalannak bizonyult. A nő összeszorította a szemét, várva az elkerülhetetlen véget, miközben szinte kívülről hallotta saját sikolyát. Szemét fájón marták a rettegés könnyei.

A kocsi hirtelen állt meg. Amikor felnézett látta a szélvédőn átfúródott vascsövet közvetlenül a mellkasa előtt. Odakint feltűnt egy ég felé suhanó árny. Keze méretes pocakjára csúszott az újabb fájás érkeztekor, de ő csak az angyalt figyelte.

A változás szele

A szóbeszéd úgy tartja, hogy minden ember életében van egy olyan szám, ami köré fontos pillanatok fonódnak. Egy szám, ami újra és újra felbukkan, amitől nem tudsz szabadulni. Talán a születésed dátuma, talán teljesen független mindentől és az is lehetséges, hogy csak bemeséled magadnak, ahogyan a babonáknál, amikor csak azért is keresik a nem létező összefüggést, mert így könnyebb megmagyarázni a történteket. Sosem voltam babonás alkat, de aztán kezdetüket vették az egymást követő újabb és újabb események, melyeket bármennyire is akartam egy idő után nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

Először ott volt az a húsz éves lány, aki flörtölni kezdett velem, annak ellenére, hogy a terhes feleségem kint ült a teraszon, és várta hogy vigyem neki a jól megérdemelt kávét, ami talán egy kicsit felébreszti. Talán csak azért tette, mert mindenkivel kedves, mert ez a munkája, de a végén egyértelművé vált, hogy nem így van, hiszen a számlán ott volt a neve, a telefonszáma, sőt még érthetetlen módon a közösségi oldalon lévő elérhetőségét is megadta. Onnan tudom, hány éves. Gyarló az ember, azért mégis csak rákerestem, persze titokban, de fel nem hívtam. Ilyenkor vajon büntudatot kell érezni, vagy bárki megtette volna a helyemben? Szó se róla imponáló, hiszen fiatal de ki tudja hányaknak adta már meg így a számát és a nevét.

Aztán ott volt az a végtelennek tűnő húsz perc, amíg vártam. Vártam a kórházban, miután Josephinet bevitték az erősödő fájások miatt, amikor én nem mehettem be vele. Végtelennek tűnt, de most hogy visszagondolok tudom, csupán húsz perc telt el. Akaratlanul ránéztem az órára, amikor közölték, hogy komplikációk léptek fel és a műtőbe nem mehetek. Pont akkor ütötte el az egészet, csak azért tudom, a halk kattanás befurakodott vértől döbörgő fülembe. Húsz végeláthatatlan perc, amikor nem tudod ülj, vagy állj, de azt tudod egyiktől se lesz jobb, vagy könnyebb. És a halál beállta ott van a jegyzőkönyvben, csak hetekkel később voltam képes egyáltalán belenézni és csak hónapokkal később tudatosult bennem az a húsz perc, mint ahogyan az is, hogy a fiam mindössze húsz órán át maradt életben és én még csak meg se látogattam. Talán azért adta fel. Létezik ilyen egyáltalán? Egy csecsemő, aki még semmit sem ért a világból és szinte semmit sem tapasztal, hiszen azt a kevéske kis életét is inkubátorban tölti feladja? Talán nem fogott fel semmit az egészből, egyszerűen csak nem bírta a szervezete a korai érkezést, a megpróbáltatásokat, vagy az anyja elvesztését.

Mindezek után talán nem is olyan meglepő, ha miután az anyám már a huszadik üzenetet hagyta a telefonomon, egyszerűen kihajítottam az ablakon. Vannak pillanatok, amikor nem segít, ha beszélned kell valakivel, amikor nem javít a helyzeteden az ég világon semmi. Talán csak az idő, no de mi van, ha húsz év kell hozzá, hogy képes legyek tovább lépni? Talán a húsz éves pultoslány segíthetne, talán... annak lenne értelme. Nem tűnt komolynak, nem kérdezne, csak feledtetné velem azt, ami történt, az egész életemet, mindent. Hiába mondják, hogy nem csak a húsz éveseké a világ, mégis úgy érzem ha újra annyi lennék talán másképp tennék dolgokat, de elmúltam harminc, már nem változtathatok és nem tudom elég erős vagyok-e tovább lépni.

***

– Huszadikán még van pár szabad hely, mit szólnál, ha megnéznénk? Szerintem jól hangzik, még soha sem ültem léghajón!

– Turisztikai ballon, az nem ugyanaz, mint a léghajó.

– Lehetnél egy kicsit lelkesebb is, te akartál kimozdulni, akkor mozduljunk ki. Legalább történne valami, hetek óta nem mentünk sehová. Most már mást is látni akarok, mint az ágyadat. Van rá pénzed nem?

Ne kezdj egy húsz évessel, főleg ne egy olyannal, aki követelőzik, aki ezt akar, aki azt akar, aki egy idő után nem elfeledteti a problémákat, hanem újakat generál és persze unatkozni kezd, ha nem pörög eléggé az élete. Unatkozni... igaza van, mindig is szerettem utazni, szerettem a változatosságot, de mióta az eszemet tudom mindezt Josephinnel tettem, hiszen még szinte gyerekként ismertem meg. Már a szüleink is barátok voltak, sok-sok közös nyaralás volt a hátunk mögött.

– Nem akarok elutazni. – feletem sóhajtva.

– Nem is kell, itt lesz a városban, a város szélén pontosabban, maximum húsz perc kocsival a tisztás, ahonann felszáll. Ha nem jössz velem, megyek egyedül, vagy viszek valakit helyetted, csak fizesd ki.

Hátradőlve szorítom a fejemre a párnát és már csak azt hallom, ahogy csapódik az ajtó. Persze nem lepődöm meg, hogy a tárcám már nincs az asztalon, amikor felnézek. Lehet, hogy jobb is így, ha elfoglalja magát, ha elmegy a ballonnal kicsit kiengedni a gőzt, este pedig jobb kedvvel feledteti el velem azt, amit el akarok felejteni... nagyjából mindent. Veszek egy üveg jó ír whiskeyt és addig eliszogatom. Mikor is van huszadika? Két nap, annyit kibírok, talán estére haza se jön, nem kell hallgatnom a fecsegését és az enyém a saját laptopom is, amin állandóan függ, böngészget, mindenféléket megoszt, mintha csak arról szólna az élet, hogy milyennek látnak minket mások. Baromság! Úgy se azt írja ki, ami ténylegesen történik, csak a jót és a szépet, hogy mások irigykedjenek rá. Milyen szánalmasan felületes élet ez.

 ***

– Uram, kérem dobja el a kést és engedje el nőt, akkor nem lesz semmi baj!

Oh hát persze, vajon van olyan, aki ezt elhiszi nekik? Amikor rendőrségi szirénával vijjog melletted egy helikopter akkor biztos, hogy nem lesz majd minden rendben, ezt ők sem gondolhatják, hogy elhiszem.

– Jajj mucus, hát az a baj, hogy végül nem veled jöttem? Végül is most itt vagy igaz?

Neki sem válaszolok, főleg mert erre mégis mit mondhatnék? Ez nem puszta sértődés, már eldöntöttem, hogy mit akarok, véget akarok vetni ennek az egésznek és ez így lesz a legegyszerűbb. Az egész világ olyan irányba megy, ami úgy sem alkalmas az életre, akkor pedig miért folytassuk ezt tovább? Csak ők még nem tudják, az a húsz ember, akik rajtam kívül itt vannak, nekik még nincs róla fogalmuk, hogy értelmetlen és felesleges életet élnek egy értelemtlen és felesleges világban. Talán majd az utolsó pillanatban rájönnek és hálásak lesznek nekem, hogy megszabadítom őket attól, ami rájuk vár. Szenvedéstől, kíntól, csalódástól és fájdalomtól. Mégis kinek van erre szüksége? Amelyikük még nem tapasztalta meg, hát majd megfogja, így legalább gyorsan vége lesz, hiszen amikor kifogy a hajtóanyag lezuhanunk és egy pillanat alatt megszűnik minden.

Szótlanul figyelem, ahogyan a helikopter eltávolodik tőlünk. Berlin egészen szép innen a magasból. A távolban a nap lassan a horizont alá bukik majd, festői a táj, hát nem szép utolsó pillanatok ezek? A szél az, ami túlságosan nagy, kész csoda, hogy kapaszkodás nélkül sem esem el. A hátam a kosárnak vetve, ahogyan az életem újabb megrontojának a derekához szorítom a kést. Reszket, hiszen a levegő is lehűlt és fél is, de majd ő is rájön, hogy ez a felületes élet, amit él úgy se jó semmire.

- Már nincs sok hátra... talán csak húsz perc és vége, türelem...

Halkan suttogok csak a fülébe, amire persze az első reakció a hangos szinte visítással egyenértékű sírás. Meg se rezzenek tőle. Többen is rimánkodnak a közelben, hogy nem akarnak meghalni, van akinél telefont látok feltűnni, ahogyan a rokonaikat hívják, vagy talán a barátaikat, szerelmüket... kit érdekel? Én csak várok, higgadtan és türelmesen, amíg lassan el nem fogy az üzemanyag. Hiába kérdezik, hogy miért csinálom, hogy miért pont ők, hiába könyörögnek és kérlelnek. Olyan vagyok, mint a szikár fa a szélviharban. Végülis minket is dobál a szél, de én meg se rezzenek. Gyors lesz. Hirtelen. Így az igazi.

Újabb sikítás csap a fülembe, amikor a ballon megremeg. Mintha ő is félne attól, hogy gyorsabb tepmóval fog földet érni, mint kellene. A park felett járunk, tökéletes. Figyelem a lenyugvó napot, amikor újabb sikítás következik, ahogyan ereszkedni kezdünk. Először csak lassan, szépen lengedezve, mint a tollpihe, aztán gyorsulunk. Mintha még a szél is utat adna nekünk, csendesedik, békésen nézi végig, ahogyan a ballon egyre gyorsul. Némelyek kapaszkodnak körülöttem, bár nem értem minek, más sikít és sír, akad aki imádkozik. Mégis kihez? Ha bárki segítene odafent már megtette volna. Megakad a tekintetem az idős házaspáron, akik csendes beletörődéssel kapaszokdnak egymásba. Elmosolyodom. A házak között elveszítem a tekintetem elől a lenyugvó napot, a helyét az épületek alkonyi sziluettje veszi át a park füvén. Hamarosan vége, csend lesz, végtelen csend és béke.

 ***

A halk, ütemes pittyegés furakszik be először a tudatomba. Fehér plafont látok, ahogyan kezd derengeni előttem valami, majd egy fej, egy komoly szemüveges férfi gondterhelt arca. Hunyorgok a fény miatt, ami szinte szó szerint fájdalmat okoz, vagy nem is a szemem fáj? Zúg a fejem, de lassan múlni kezd a kép, ahogyan a világ kezd újra kerek egésszé összeállni és lassan én is újra megtalálom benne a helyemet. Már nem csak a szemüveges férfi szája mozog, hanem a hangját is hallani vélem, bár a hangok nem állnak össze azonnal szavakká, csak szépen lassacskán.

– Jól van apuka, most már ideje felkelni. Szépen beütötte a fejét. Láttam már ájulást szülés közben, de ön kiemelkedően egyedi piruettel dobta el magát.

Mosolyog, én pedig próbálom felfogni, hogy hol is vagyok és mi történt. Végre már nem csak a férfi arcát látom és nem csak a plafont. Kezd minden más is derengeni körülöttem, újabb hangok szűrődnek be, melyeket az elmém végre el tud választani egymástól. Sírás, egyértelműen gyereksírás és egy ismerős hang a nevemet rebegi csendesen. Felpattanok, az orvos kapja el a karomat, így csak megtántorodom, de sikerül állva maradnom. Josephine fárdt, látszik rajta, de ott fekszik, a mellkasán a mostanra elcsendesedett fiunk békésen piheg, le-lecsukódik a szeme. Elképedek, aztán elmosolyodom. A sóhajjal együtt hatalmas kőgörgeteg zúdul le sajgó szívemről. Összeszorítom a szememet, ahogyan újra szédülés környékez, de összeszedem magamat megkapaszkodva a kis szekrényben, ami az ágy mellett áll. Egy pillanatra téved csak a tekintetem a szalagcímre: „Húsz ember esett foglyul egy turisztikai ballonon, amit az erős szél dobált húsz percig Berlinben.” Aztán csak megrázom a fejemet és végre enged a lábam is, hogy előre lépjek és megöleljem őket, akik a legfontosabbak az életben.

készült: 2016. augusztus