Éj, amíg csak élhetsz

 

Annabelle a tükör előtt állt. Időnként önmagát nézte, azt a csapzott és leharcolt külsőt, amit már mindenki megszokott, máskor tekintete a kerte néző ablakra tévedt. Már minden kivirágzott odakint, élvezve a tavasz boldogító napsütését, ő mégis letörten meredt arra az arcra, ami már alig emlékeztette régi önmagára.
   A férje és a fia mögött alig néhány órája csukódott be az ajtó. Eljött az ideje, a fiú felnőtt, saját otthonba költözött. Vágyta már az önállóságot, szülei óvó tekintetétől távol. Annabelle nem tudta, hogy mihez kezdjen a visszakapott élettel, amiben tudta, innentől már nem a gondoskodásé a főszerep. Anyává vált sok-sok évvel ezelőtt és sejtelme sem volt mi a szerepe e nélkül.
    Ahogy tovább bámulta magát a tanácstalanság keserű ízével a szájában a tekintete vonalába egy újság tükörképe vetült. „Könyvklub alakult a városi könyvtárban. Mindenkit szívesen látnak.” Elgondolkodva fordult meg. Nem igazán maradt ideje önmagára már jó ideje, de talán nem lenne olyan rossz ötlet egy közös olvasókör. Ismerkedhetne, talán még jól is sülne el. Felkapta hát az újságot és elolvasta a részleteket.

 Csupán két hét telt el, amikor öltözködés után újra megtorpant a tükör előtt. Sietve kapkodta fel a ruháit, hiszen várták. A napok villám sebességgel teltek, és ezúttal már nem a leharcolt külsőt látta maga előtt. Most készült második alkalommal a könyvtárba, de már az első is csodálatosan sikerült. Barátokat szerzett, sőt egyikük egy senior tornát is ajánlott neki, ahová szintén beiratkozott. Jobban érezte magát a bőrében, hogy a testét és a lelkét is erősítette, nem beszélve arról, hogy bizony még fordászhoz is elment.
   Az utóbbi időben úgy érezte, még az utcán is többen nézik meg őt maguknak. Az idős szomszéd úriember még néhány új palántát is hozott neki a minap, pedig előtte ilyet soha sem tett. Kedveskedve dícsérte meg pompázatos kertjét és finom bókkal illette a frizuráját is. Kár lett volna tagadnia mennyire melengették a szívét a jól eső szavak.
   Ahogyan néhány pillanatig még merengett, a tükörképe furcsán átalakult, mintha újra azt a reményteli, fiatal önmagát látta volna, aki még megannyi tervvel és ötlettel állt az élet viszontagságai előtt.
   – Végülis miért is ne? – suttogta annak a fiatal lánynak. – Miért ne vehetnék gitárleckéket?
  Halkan még fel is nevetett, amikor aztán nyílt az ajtó. A férjét látta meg, aki csapzottan és fáradtan szinte vonszolta magát, de az arcán ez egyáltalán nem látszott. Elképedve nézett rá, kérdőn ráncolva a szemöldökét. A férfi még fújt néhányat, hogy rendesen kapjon levegőt és végre megtudjon szólalni.
   – Végre sikerült! Már egy hete minden reggel futni járok és most először vittem végig a távot, egyszer se sétáltam! – jelenetette ki büszkén.
    – Akkor ezért mentél el mindig olyan korán. Futni jársz?
    – Hát persze! Ne hidd, hogy nem láttam mindezt. – azzal Annabellre mutatott, apró cikk-cakk vonalat rajzolva le előtte a levegőben. – Egészen kivirultál. Először nem értettem, talán kicsit irigykedtem is, de rá kellett jönnöm, hogy több értelme van, ha követem a példád. Egy életünk van, nem igaz?
    Annabelle legnagyobb döbbenetére a férje egy szál nárciszt kapott elő a háta mögül és felé nyújtotta.
    – Örülök, hogy jól vagy. Este vacsorázni viszlek, úgyhogy csak óvatosan a mai tornán!
    – Vacsorázni? Évek óta nem voltunk sehol. – érkezett az újabb döbbent pislogás.  
    – Akkor ideje elkezdeni, vagyis újra kezdeni! Tavasz van, talán ez a tavasz most nekünk is szól. Újra szárba szökkenünk.
    Annabelle döbbenetét lassan széles mosoly váltotta fel, amíg meg nem csörrent a telefon. Felkapta, váltott néhány szót az illetővel a vonal túlsó végén, de aztán csak még sugárzóbb mosollyal szippantott bele a nárcisz csodás illatába.
    – A fiunk hétvégén átjönne ebédre. Hiányzik neki a főztöm és az otthon melege. – bökte ki lassan.
   Szíve csordultig telt boldogsággal. Tudta jól, hogy a gyermek sorsa időve az önálló élet, de mégis nehezen viselte, hogy mindez bekövetkezett, de ez akkor sem jelenti, hogy örökre elszakadnának egymástól. Úgy érezte talán, ha kilép azon az ajtón még repülni is képes lenne, a lelke legalábbis szárnyalt. Ez a tavasz egy igazi új kezdet ideje, ahogy a férje is mondta és ehhez nem kellett más, csupán egy elhatározás.

Az erdő nyomozója

 

Teodor egyszerű kis nyúlként élete életét, de mégis mindig valami többre vágyott. Nem emelkedett ki a többiek közül, nem ismerték ügyességéről, mint a mókust, ravaszságáról, mint a rókát, vagy erejéről, mint a medvét. Bár gyorsasága kiemelkedett, de nem ő volt a leggyorsabb az erdőben. Kis élete során folyton próbált rájönni, hogy miben is lenne igazán kiemelkedő, így hát folyton valami új dologban próbálta ki magát. Lelkesedése töretlen volt, annak ellenére, hogy sorra érték a kudarcok. Próbálkozott ácsolással, de a madárodú bejáratához elképzelt erkély nem tartott sokáig. A süni vackát is megpróbálta berendezni, de szegény Elemér a nagy művelet után semmit sem talált meg, sőt akadt, aminek örökre nyoma veszett a lakberendezés során. A festészet sem tartozott az erősségei közé, már csak azért sem, mert színtévesztőnek született. A szülei úgy gondolták lassan tényleg fel kellene adnia és egyszerű nyulakhoz illő tevékenységekkel foglalkoznia. Répát csenni és enni természetesen a Gazda kertjéből. Teodor mégis ennél többre vágyott, meg aztán a veszélyt sem szerette, amivel a lopkodás járt.
    Történt aztán egy nap, hogy az erdő lakói arra ébredtek, hogy a Gazda éktelen haragra gerjedt. Gerebjével a kezében állva szórta szitkait az erdő lakói felé. Tudta jól, hogy néha elcsennek ezt-azt, főleg a nyulak a répát és más zöldségeket, de néha még az is előfordult, hogy kint hagyott nekik néhányat, csak hogy segítse a télre készülő állatokat. A mai nap mégis más volt, még soha sem volt ennyire mérges a Gazda. Teodor messziről figyelte, hogy mit kiabál és hamar kiderült, hogy a kertjét ezúttal csúnyán megtépázták. Nem egy, de több növény levelei is nyomtalanul eltűntek, itt-ott még nedvdús szárakat is megrágcsált valaki, amitől egyes palánták teljesen tönkre mentek. Teodor elhatározta, hogy ő bizony utána jár a dolognak.
    – Majd én kiderítem mi történt! Talán nem vagyok jó ács, vagy festő és a lakberendezésben sem jeleskedem, de lehet, hogy jó nyomozó válna belőlem!
     A szülei ezúttal is csak csóválták a fejüket, hogy bizony nem kellene belefolynia ebbe a bonyolult ügybe, mert a végén még komolyan pórul jár. „A Gazda nagyon mérges, jobb nem a közelébe menni!” Mondogatták mindketten, de Teodor hajthatatlan volt, mint mindig ha valamit a fejébe vett.
      – Gazduram! Majd én kiderítem, hogy mi történt itt. Higgye el, nem mi nyulak tettük, hiszen mindig jó viszonyban voltunk egymással, igaz-e? – a Gazda hümmögött kicsit, de aztán végül beleegyezett és nagy dérrel-durral bement a házba.

Teodor felmérte a terepet, megvizsgálta a kertet. A nyomok úgy tűnt, itt-ott egészen frissnek tűntek, bár akadt köztük ugyan régebbi is, de egyértelműen apró rágcsálást mutattak. Elgondolkodott, hogy ki tehetett ilyet. Vajon az egér? Vagy véletlenül a vakond nézett félre valamit? Vakondtúrásnak nyomát sem látta, bár azt tudta, hogy Kázmér mindig rendben tartja a veteményes földjét. Bár néha csinált egy-egy kisebb dombocskát, aminek a Gazda nem örült, de cserébe eltűntette a földből a kártékony puhatestűeket.
      Teodor nyomokat keresett, míg nem aztán a sok keresgélés után elszörnyedve vette észre a bőrt... Ott hevert a bokor alján, szárazon, pikkelyesen, Teodor pedig lélekszakadva rohant, hogy összehívja az erdő lakóit.
      – Nagy a baj! Eddig azt hittük valaki megdézsmálta a Gazda kertjét, de úgy tűnik, hogy talán Piri kígyó rajta kaphatta, mert eltűnt! Nem maradt más belőle, csak a bőre! Ő tudjuk, hogy nem eszik semmiféle növényt, úgyhogy bizonyára szemtanú volt. Ártatlanul kellett pusztulnia. Már nem csak kártevésről van szó, ez... ez bizony sokkal komolyabb! – egészen belelovallta magát saját szavaiba, amitől szinte se nem látott, se nem hallott.
     Szegény állatok próbáltak megszólalni, de Teodor azonnal tovább is állt, így aztán nem hallotta, hogy mivel próbálnak neki segíteni. A szülei csak sóhajtozva ráncolták a homlokukat.

Napok teltek el. Teodor próbált további nyomokat találni. Néhány nyálkás folt ugyan akadt, de nem jutott sokra velük. A pajtáig vezettek, de ott egyszeriben abbamaradtak. Úgy tűnt a Gazda is megnyugodott, hiszen azóta nem történt hasonló eset, sőt észrevette, hogy a pajtában új állatok jelentek meg. Lelkesen mutatta a gyermekeinek a gubókat. Nap, nap után figyelték, hogy mikor kezdenek el mocorogni, vajon mikor kelnek ki az új jövevények? Leginkább a Gazda kislánya volt lelkes, naponta többször is kiment a pajtába és csak figyelte a kis csomagokat. Amikor hajnalban átsütött rajtuk a nap, szinte látni lehetett hogyan fejlődik bennük az új élet.

Teodor persze nem adta fel. Piri eltűnése nem hagyta nyugodni, még egy kisebb sírt is ásott neki, de nem értett mások miért nem jöttek el a megemlékezésre. Míg aztán egy nap meglátta a legszebb dolgot, ami valaha is az útjába került. A nap szikrázóan sütött, a növények pedig meglepő módon egyszeriben egészen színesek lettek Teodor körül. Felpillantott és meglátta a tucatnyi pillangót. Színpompásak voltak, mint egy nagy kavargó örvény. Elreppentek felette, jókedvükben beszélgettek egymással és a virágokat keresték. Teodor még sosem látott ilyen állatokat, bizonyára más környékről érkezhettek. Végülis szárnyaik vannak, gondolta, nagyobb távolságokat megtehetnek, mint egy egyszerű nyuszi.
       – Nagyon szépek igasssz? – hallott meg egyszeriben egy ismerős hangot a háta mögül.
      Megfordult és meglepetten láttta meg az ismerős fejet, majd a hozzá tartozó hosszú testet is elbújni a tisztás felől.
     – Piri? Hogy megnőttél! Azt hittem... Oh, de jó, hogy látlak! – Teodor lelkesen sietett oda a kígyóhoz. Itt meg kell jegyeznünk, hogy Piri még így sem volt különösebben nagy a nyúlhoz képest és mérges sem volt, így aztán könnyedén lehettek ők ketten akár még barátok is. – Megtaláltam a bőrödet a bokrok alatt már sok nappal ezelőtt. Azt hittem végzett veled az, aki kárt tett a Gazda kertjében.
      Piri erre szélesen elmosolyodott és elmesélte Teodornak, hogyan fejlődik egy kígyó. Ők bizony, amikor már túl szűknek érzik a bőrüket, egyszerűen ledobják magukról, mert addigra már ott az új alatta, ami sokkal kényelmesebb. Teodornak felettébb furcsa volt ez, hiszen vele bizony együtt nőtt a bundája, de legalább mostmár értette mi történt.
      – De abban igasszad volt, hogy láttam mi történt a Gasszda kertjében. A pillangók voltak, assz új jövevények. Asszt hiszem a Gasszda is rájött már mostanra, de a kisszlánya miatt nem tett szemmit. – Teodor még mindig nem teljesen értette a helyzetet, hiszen a pillangók csodaszépek és úgy tűnt, hogy a virágokat kedvelik, nem esznek leveleket és semminek sem rágcsálják meg a szárát.
      Beletelt egy kis időbe, amíg Piri elmagyarázta neki, hogy a pillangók bizony régen hernyók voltak. Falánkak. Sok-sok levél kellett nekik, hogy nagyra nőhessenek, hogy aztán bebábozódjanak és átváltozzanak pillangóvá.
      – Tehát bár most szépek, de igazából miattuk lett oda a paradicsom fele? Nem hittem volna! Azért ez nem igazságos. Tőled félnek a Gazda gyerekei, ezért elzavarnak a kertből. A pillangókat pedig úgy csodálták, pedig kárt tettek a növényekben. Pedig te néha még a kártékony állatoktól is megszabadítod őket!
      Teodor bosszúsan ráncolta a homlokát. Úgy tűnt, hogy őt jobban bántja ez a helyzet, mint magát Pirit, de hát az élet már csak ilyen bonyolult. Piri igazából jobban szeretett az erdőben élni, ő ritkán ment a Gazda kertjébe. A pillangók pedig tovaszálltak, bár szépek, de úgy tűnt, hogy nagyon törékenyek is, mert ahogyan Teodor figyelte őket gyorsan csökkent a számuk. A gyerekek játszani próbáltak velük, de a törékeny szárnyak ezt nem viselték túl jól, sőt gyűjtők is megjelentek az erdőkben, akik kegyetlenül tűvel szúrták át a pillangókat, hogy táblára tegyék őket. Teodor bár nem tudott repülni és nem volt olyan szép és színes, de mégis örült neki, hogy ő csak egy egyszerű nyúl, aki jól bírja a dögönyözést és senki sem akarja tűvel táblára tűzni, ahogyan Pirit a barátját sem.

Új kezdet

A végtelennek tűnő harc után a templomban rettenetes állapot, ám síri csend uralkodott. A padlót vér, fagorgács és üvegszilánkok keveréke borította. Cyrus teste kicsavarodott állapotban feküdt az egyik meglepő módon épen maradt padon.

A keresztelő résztvevői már rég elmenekültek, egyedül Penelopé nézte végig az ádáz csatát a vadász és az újszülöttet megszállni készülő démon között.

A csend beálltával a lány remegő térdekkel bújt elő búvóhelyéről. A démon elpusztult, mégis óvatosan közelítette meg a testet. Hangosan felzokogott, amikor Cyrus megmoccant. Gyorsított léptein, hogy magához ölelje a hőst, így nem láthatta, ahogy lassan kinyitototta szemeit. Írisze vörösen villant, ajkán hátborzongató mosoly játszott.

Emlékezünk

 

Lehunyt szemmel élveztem ki a pillanat varázsát. Ajkaink, hiába ismerték már oly jól egymást, óvatosan puhatolózva forrtak össze. Kezem feljebb csúszott. Haja egészen dúsnak hatott, ahogy belétúrtam, miközben felszínre tört megannyi régi emlék.
Kopogtattak. Szemem lassan nyílt, hunyorogva alkalmazkodott a vilagossághoz. A tükörképem lassan átalakult. Dús barna hajam helyét ritkás ősz tincsek vették át. Halkan sóhajtottam.
Hátrébb húzódva még láttam arcán azt a kedves mosolyt, ami magával ragadott, megismerkedésünkkor. A tükör egy pillanatra, mintha csak a tekintete varázsolt volna el, újra húsz évesnek mutatott, aztán mosolyogva megfogtam a kezét, mikor felcsendült az újabb kopogás.
- Gyere Papa! Itt vannak az unokák. 

Az utolsó csók

Remegő térdem alig tartotta meg csekély súlyomat. Szememet lehunyva merültem el a pillanatban, ahogy ajka utoljára puhán az enyémhez ért. Rengeteget fogytam az utóbbi hetekben, de ő észre sem vette és amikor ujjai finoman a derekamra fonódtak, már én sem éreztem a ruha lötyögését.
Eluralkodott rajtam a rettegés, amikor meghallottam bentről a halk sugdolozás egyre erősödő moraját. Engem vártak.
Nagy levegőt vettem és lassan kinyitottam a szemem. Alakja egy pillanatra még kivehető volt, miközben kedves pillantása szerettől telve fúródott az enyémbe, aztan fokozatosan köddé vált előttem. Megigazítottam a fekete szoknyát, belöktem az ajtót és sajgó szívvel indultam a koporsó felé.

A barátság ereje - A légy és a pók meséje

 

Liza egy egyszerű kis légy, aki világ életében szeretett barátkozni. Sajnos ezt a lelkesedést a környezetében kevesen osztották. Nem tudni, hogy ennek mi volt az oka, mert még Jocó a ganajtúró is távol tartotta magát Lizától, pedig ő aztán mindenben benne volt, szó szerint! Egyesek szerint Liza túl sokat beszélt és ha valakit megkedvelt, akkor nehezen tartotta távol magát tőle. Mások azt mondták Liza nem elég divatos, sosem visel elég kiegészítőt és egyébként is felettébb slampos. Sosem értette. Mitől lehet slampos egy légy? Nem elég tiszták és áttetszőek a szárnyai? Túl sok a piszok a lábacskáin? De hát mind tudjuk, hogy a legyek nem túl válogatós jószágok, ami az étkezést illeti. Néha elgondolkodott rajta, hogy talán tényleg mosakodhatna gyakrabban, vagy foglalkozhatna többet a frizurájával, de sajnos ő sokkal jobban szeretett játszani, vagy beszélgetni, mint efféle úri szokásokkal bajlódni.
     Egy barátja volt igazán Tódor, aki egy barátságos kis tücsök és szinte mindenkit kedvelt válogatás nélkül. Habár még ő maga is azt vallotta, hogy a főleg pókokból álló csapat, akik folyton piszkáltak másokat, nem túl jó fejek. A legtöbben tartottak tőlük, ezért kerülték őket, de Liza bátor volt és néha bizony még Benedek pók bandájánál is bepróbálkozott a barátkozással.
    - Én mondom nem kellene nyitnod feléjük. Bajba kerülsz Liza! - mondogatta neki Tódor folyton, amikor újra és újra megpróbált a közelükbe férkőzni.
     - Tudom, hogy szerinted óvatosnak kellene lennem, de mindenkiben látni kell a jót, még a pókokban is. - felelte Liza, akinek bizony nagyon nehéz volt letörni a lelkesedését. Mindig úgy gondolta, hogy mindenkinek kell adni egy esélyt, még azoknak is, akik oly gyakran űznek csúfot másokból.

Egy nap, amikor épp jóval több eső esett, mint máskor, Tódor inkább otthon maradt a szüleivel és nem merészkedett ki a rétre. Túl sok volt a pocsolya, amiket egy tücsöknek nehéz kikerülni, habár a friss harmat levet ő is nagyon szerette reggelente meginni. Liza, mint már említettük felettébb bátor volt és egy eső utáni idő sem rettentette vissza attól, hogy kilátogasson a tisztásra. Csendes volt ez a nap, mert a többség bizony úgy gondolkodott, mint Tódor. Nem úgy Benedek kishúga Bori, aki bizony majdnem olyan bátor volt, mint Liza és nagyon szeretett a vízcseppek felett hálóhintázni. A pókok bár nem tudnak úgy repülni, mint egy légy, de igen ügyesen suhannak a hálókon, mintha csak valamiféle indán lennének. Bori bizony profi volt ebben a műfajban, újra és újra nekirugaszkodott, Liza pedig csak távolról figyelte, hogyan lendül ágról ágra. Mindig csodálta a pókok hálószövési képességeit. Neki sajnos nem ment, pedig volt már, hogy megpróbálta ott hagyott leszakadó darabokból, de túlságosan ragacsosnak bizonyultak.

Liza egyszer csak arra figyelt fel, hogy Bori mintha túlságosan alacsonyan libbenne át az egyik ágra. A háló, amit szőtt még sosem szakadt el, de ezúttal a nedves fa nem tartott eléggé és a pici póklány lecsúszott a levelek között. Nem esett nagyot, de épp egy falevél közepére pottyant, ami jócskán meg volt telve vízzel. Bori kapálózott, ahogy csak tudott, de nem érte el a levél szélét.
     - Jövök, add a kezed! - kiáltott le neki Liza a magasból. Egy kis faágat cipelt magával és azt nyújtotta a kis medence felé, ami a levélen keletkezett, hogy Bori belekapaszkodhasson. Nehéz volt, Lizának csak úgy sajogtak a szárnyai, ahogyan a bottal és a kis pókkal együtt megpróbált felemelkedni. Sikerült végül eljutni a legközelebbi ágig. Bori ázottan, de hálásan pillantott Lizára, aki kimentette a bajból.
     - Köszönöm! Liza vagy ugye? Azt hiszem egy kicsit elszámoltam magam. Olyan jó, hogy neked vannak szárnyaid! Kár, hogy nekem nincs. - sóhajtott egyet. Bori mindig is irigyelte a repkedő rovarokat, hiszen neki nem volt szárnya. Nem tudhatta, hogy Liza pont az ő képességét, a pókszövést próbálná ki szívesen. Nem vagyunk egyformák, mondta mindig Liza apukája. Nem mind ugyanazt tudjuk, de pont ettől különleges a világ.

Liza és Bori ezek után, ha esős napok voltak sokszor játszottak együtt. Liza Bori mellett repült, amikor a hálókon ingázott, sőt egyszer még ő maga is kipróbálta az átlendülést. Bori megpróbált egy olyan fonalat fonni neki, ami nem annyira ragadós. Persze nem sikerült túl jól, mert a pókfonal bizony mindig ragacsos, de Liza már annak is örült, hogy lett egy új batárja, és nem érdekelte annyira, hogy este kicsi nehezebb a tisztálkodás.
     Tiszta időben persze nem nagyon mutatkoztak együtt. Bori tudta, hogy Benedek nem örülne neki, hogy Lizával barátkozik. Sokszor mondtak róla csúnyákat, amikor Bori inkább csak hallgatott. Nem akart szembeszállni a csapatával, de mégis rosszul esett neki, amit Lizáról mondtak a többiek. Néha vágyakozva pillantott a tisztáson napos időben Tódor és Liza párosára, ahogyan elmélyülten játszottak, vagy tanulmányoztak valamit.
     Bori nem volt olyan, mint a többi pók, akikkel jóban volt kiskorától kezdve a bátyja miatt. Ahogyan Liza is megmondta a pókok sem mind egyformák, sőt talán Benedek is okkal olyan, amilyen, még ha ezt Tódor nem is vette komolyan. Ő csak rémtörténeteket hallott a csapatról és ő maga is rosszat tapasztalt tőlük.
     - Emlékszel, amikor direkt rámzúdítottak egy kupac levelet. Azt hittem végem! Annyira sok volt és nehéz és még olyan is volt köztük, ami nedves volt, ettől pedig csak még nehezebb. Ne menj a közelükbe Liza, mert a végén még bajod esik. - mondogatta Tódor, amikor Liza felhozta neki, hogy a pókok sem biztos, hogy mind veszélyesek. Borira gondolt, akivel néha lopva váltottak egy-egy pillantást, de sosem beszélgettek a tisztáson akkor, ha mások is ott voltak. A pókokról mindenki csak rosszat mondott, de Liza tudta jól, hogy igenis mindig akadnak kivételek, csak legyünk nyílt szívűek és bátrak.
     - Szerintem akkor is nagyon szép hálókat tudnak szőni. Különleges tudásuk van. - felelte óvatosan Tódornak, hiszen már oly sokszor beszéltek erről és mindig ugyanoda lyukadtak ki.
     - Én is szépen zenélek, az egyik legszebben a tücskök közül, de ettől még sok rémséget hallottam. Egyszer a bácsikám azt mesélte, hogy úgy belekeveredett egy pók hálójába, hogy azt hitte menten vége is az életének. Nem sokon múlt, hogy végül kivágja magát. Úgy tartják a pókok, ha egyszer elkapnak akkor onnan sosem menekülsz. Az a háló egyáltalán nem szép Liza. Veszélyes, és ragacsos! - torkollta le kicsit, de hát a legtöbban a tisztáson bizony így vélekedtek a pókokról.
     Liza nem is mert újra megszólalni, inkább csendben maradt. Végtére is tudta, hogy Benedek nem túl kedves és a pók bandától a legtöbben tartanak a tisztáson, de nehezen szakadt el a gondolattól, hogy Bori akkor is más. Ő biztosan nem bántana senkit és nem tekerné körbe direkt a hálójával. Hiszen Lizának is segített, amikor legutóbb belekeveredett az egyik közös játék alkalmával. Bár az is igaz, hogy Liza akkor látta először milyen félelmetesek is Bori csáprágói, de mivel nem bántotta vele őt, úgy érezte, hogy megbízhat benne. 

Az idő gyorsan telik, ha a légy jól érezi magát, így aztán a nyár lassan őszbe fordult és a tisztás egyre gyakrabban volt csendes. A rovarok nem szeretik a hideg időt, a hangyák már gyakrabban bújtak el, mint hogy élelmet keressenek és a növekedő mennyiségű eső se tett jót a repkedő rovaroknak. Ez viszont azt is jelentetta, hogy Liza gyakrabban tölthette együtt az időt Borival. Sokat mókáztak és egyre jobban összebarátkoztak, ám Bori mindig sietősen távozott, amikor hallotta, hogy hívják. Lizát ez mégis csak sokszor bántotta. A titkos barátság izgalmát lassan felváltotta egy növekvő rossz érzés, hogy hiába a jó viszony, valójában sosem lehetnek nyíltan jó barátok. Liza sokkal hamarabb döntött volna úgy, hogy mesél Tódornak az új barátjáról, mint fordítva. Úgy tűnt, hogy Bori sokkal jobban tart attól, hogy kiderüljön az igazság.

 Egy nap Liza egyedül ment ki a tisztásra. A szülei mindig óva intették, hogy letérjen a megszokott útvonalról, de nagyon unatkozott és ágról ágra reppenve végül elveszítette a tájékozódó képességét és elrontotta az irányt. Olyan környékre keveredett, amit egyáltalán nem ismert és bárhogy próbált rájönni egyszerűen nem tudta, hogy hol van. Ijedten repkedett, főleg mert kezdett sötétedni is és nem tudta merre van a hazafelé vezető út. Egészen addig cikázott, amíg egysze csak bele nem ütközött valami láthatatlan akadályba. Olyan volt, mint valami gumi először, aztán jött csak rá, hogy mi ez, amikor nem tudta megmozdítani a lábait. A szárnyaival csapkodott még kicsit, de aztán a vergődés miatt azok is beleragadtak a hálóba. Mert bizony nem máson akadt fenn, mint egy nagy pókhálón, ami kissé nedvesen csillanva feszült két ág között. Hatalmas volt, főleg így hogy beleakadt talán még nagyobbnak is tűnt, mint normális esetben. Rémülten tudatosult benne, hogy egyre sötétedett. Próbált még kicsit evickélni, amíg meg nem érezte, hogy nem csak ő mozog a hálón.
     A finom rezgések egyre közeledőnek tűntek, amíg fel nem bukkant egy nagy szem egy sötét fejen és úgy vizslatta őt.
     - Nocsak, nocsak, Liza ha nem tévedek. Benedek igazán örülni fog, mert folyton arról panaszkodik, hogy Bori titokban veled játszik a tisztáson. Úgy ám, tudunk róla és nagyon nem örülünk a hírnek. Bori jó kis lány, túlságosan is jó, de ideje lenne, hogy megértse a pókok nem barátkoznak a többi rovarral. Egyszerűen nem olyan a természetük.
     Liza már tudta, hogy kihez tartozik a hang. Benedek apukája volt, akiről eddig még csak szóbeszédet hallott. Azt mondták hatalmas pók és aki a hálójába kerül... Liza ijedten nyelt egyet, de nem tudta, hogy mitévő legyen Érezte, hogy a pók lába finoman járja körbe, forgatja, egészen addig, amíg a lábai és a nyárnya is a teste mellé nem szorult és egészen becsomagolódott. A pók szépen precízen csavarta be, hogy ne tudjon kiszabadulni.
     - A gyerekek már alszanak, de reggel megmutatom Benedeknek, hogy ki akadt a hálómba. Addig is mondhatnám, hogy nyugodalmas jó éjszakát, de azt hiszem kár lenne áltatnod magad. - a pók mintha elmosolyodott volna, de Liza nem látta jól, mert a szemei is alig látszottak ki a hálóból. Nem tudta, hogy mitévő legyen, csak azt, hogy Tódornak biztosan igaza volt. Buta volt, hogy egyedül kimerészkedett és hogy nem hitte el, hogy a pókok bizony veszélyesek.

Már egészen besötétedett, amikor mozgást észlelt a hálón. Megijedt, de semmit se látott, így nem tudta, hogy ki közeledik. Remélte, hogy nem kelt fel máris Benedek. Nem tudni, hogy miben reménykedett, de valahogy azt hitte minden megoldódik. Talán keresni kezdik és kiszabadítják, Tódor vagy a családja. Végtére is nem ment haza éjszakára.
     A hang, amit meghallott ismerősen csengett. Halk volt és suttogó, de akkor is tudta, hogy kihez tartozik, mégis amikor meglátta a sötétben a szemeit és nagy rágókat megijedt.
     - Én vagyok az, Bori. - súgta a kis pók, de Liza nem mert megszólalni. Talán nem is tudott. Nem volt benne teljesen biztos, hogy a háló teszi, vagy a félelem. Bori egész másnak tűnt most a sötétben, úgy hogy Liza a hálóba keveredett. Nagyobb volt és ijesztő, Liza pedig csak kikerekedett szemekkel nézett rá.
     - Ne egyél meg! Kérlek... ne egyél meg! - hallotta meg a saját hangját, ahogyan vékonyan és reszketőn tört elő. Mégis csak tudott beszélni, még ha nem is túl hangosan. Bori meglepetten lépett hátrébb egyet. Rosszul esett neki a feltételezés, de nem láthatta magát az ijedt kis légy szemével most a sötétben. Talán, ha így lett volna, akkor jobban megérti miért ijedt meg annyira Liza.
     - Nem foglak megenni, barátok vagyunk. - mondta végül egy sóhajjal Bori és aztán óvatosan, ahogyan már egyszer kipróbálták levágta a pókfonalat Lizáról. A kis légy lassan újra érezte a hűvös levegőt a testén, megmozgatta a szárnyait és sikerült felállnia is. Bár a lábai még mindig nagyon ragadtak a hálóhoz, ezért képtelen volt haladni rajta. - Gyere a hátamra, majd én elviszlek a széléig.
     Azzal Liza felkapaszkodott Bori hátára és elindultak a háló széle felé. Már egészen közel voltak, amikor meglátták a nagy fekete fejet és azt az ijesztő szempárt. Liza szárnyai ösztönösen verdesni kezdtek, de még túl ragacsosak voltak ahhoz, hogy rendesen tudjon repülni velük. Bori is ijedten hátrált kicsit, amikor meglátta az apját.
      - Mégis mit művelsz Benedek reggelijével? - kérdezte az apja.
     - Liza nem lesz Benedek reggelije! Liza a... ő a barátom! - Bori hangja az elején talán bizonytalannak tűnt, de végül kihúzta magát és hangosan fejezte be a mondatot.
     Az apja meglepetten nézett rá, amire Bori elmesélte, hogyan mentette meg Liza és hogy azóta milyen sokszor játszottak együtt és milyen jó barátok lettek. A nagy pók meglepetten hallgatta végig a történetet. Idegesen dobolt a lábával, hol Borit, hol Lizát nézte. A kis légy meg sem mert szólalni, csak feszülten vártak, hogy mi lesz. Borin viszont látszott, hogy esze ágában sincs hagyni, hogy Lizának bármi baja essen. Akármit is mondott Tódor, bizony nem minden pók egyforma. Hosszúnak tűnt az eltelt idő, pedig egyáltalán nem volt az, de végül a nagy pók hátrált kicsit és bár semmit sem szólt, de végül eltűnt az ágon a sötétben és nem bukkant fel újra.
     Liza meghatottan nézett barátjára, aki kiállt érte a családjával szemben és átölelte a hátát, hiszen még mindig ott volt, aztán finoman verdesni kezdett a szárnyaival. Ezt még sosem próbálták ki ez előtt, de Liza sokszor hallgatta Borit, hogy mennyire szeretne rendesen repülni. Bár a kis légy fáradt volt, de a jó érzés olyan sok erőt adott neki most, hogy könnyedén a levegőbe emelkedett a karjai között Borival, aki úgy érezhette most, mintha tényleg, igazán repülne.
     - De csodás! Ez egész más, mint a hálóhinta! - lelkendezett, bár most még sötét volt, a Hold fény mégis eléggé megvilágította az erdőt, ők pedig egészen magasra emelkedtek, hogy jól belássanak mindent. Nem telt el sok idő, mire megérkeztek a tisztásra, ahol bizony Liza és Tódor családjába botlottak. Értetlenkedve nézték, ahogyan a kis légy és kis barátja a pók leszállnak az egyik fűszálra.
     - Mi történt? Annyira aggódtunk! - sereglettek köré, bár láthatóan Boritól tartottak kicsit. Liza elmesélte az esetet, legalábbis a nagyrészét, és most elmondta azt is, hogyan barátkozott össze a pókkal. Ámulva hallgatták a történetet, főleg Tódor, aki mindig is tartott a pókoktól és sosem ment a közelükbe. A tücskök vidám ciripelésbe kezdtek, amit Bori csodálkozva hallgatott, mert még sosem hallotta ilyen közelről a tücsök zenét, hiszen mindig is féltek a hozzá hasonlóktól.

 Így esett meg hát, hogy Liza végül nem lett reggeli, és mostmár a kis légy és a kicsi pók nyugodtan játszhattak együtt a réten. Tódor is sokszor csatlakozott hozzájuk, néha még zenélt is kicsit, amit Bori ámulva hallgatott minden alkalommal.

Az őrangyal

Az autó kerekei, mint megannyi egybemosódó sikoly, csikorogtak a fagyos aszfalton. A férfi olyan erővel szorította a kormányt, hogy a mellette ülő nő attól félt kiszakítja a helyéről.

A kórház épülete feltűnt a távolban, de a fék a jeges úton haszontalannak bizonyult. A nő összeszorította a szemét, várva az elkerülhetetlen véget, miközben szinte kívülről hallotta saját sikolyát. Szemét fájón marták a rettegés könnyei.

A kocsi hirtelen állt meg. Amikor felnézett látta a szélvédőn átfúródott vascsövet közvetlenül a mellkasa előtt. Odakint feltűnt egy ég felé suhanó árny. Keze méretes pocakjára csúszott az újabb fájás érkeztekor, de ő csak az angyalt figyelte.